JEAN-LOUIS FOURNIER

Hova megyünk, papa?

Jean-Louis Fournier Où on va papa ?

© Éditions Stock, 2008

Hungarian translation © Szoboszlai Margit, 2009

Szerkesztő Takács Márta

Felelős kiadó az Ab Ovo igazgatója

Borító Pető Hunor

Tipográfia Arany Imre - Layout Factory Grafikai Stúdió

Készült a Porszinter Nyomdában, 2009-ben

ISBN 978-963-9378-70-4

www.abovo.hu

Nehéz szavakat találni e megrázó apai vallomás elolvasása után…

A várandóság kilenc hónapja alatt minden leendő szülő egészséges újszülöttjének vi-

lágra jöttében reménykedik, de a kisbabák mintegy négy százalékánál szembesülniük kell

a kegyetlen ténnyel, gyermekük rendellenesen jött a világra. Ilyenkor a szülők reakciói

nagyon eltérőek: a gyermek megtagadásától és intézetbe adásától a szülői önfeláldozás

megrázó példáiig, amikor valamelyik szülő, általában az anya feláldozza magát és minden

idejét a fogyatékos gyermek gondozására fordítja. Van azonban egy általános szabálysze-

rűség, nem szokás e rendellenes gyermekekről beszélni. E kis könyvecske írója, apaként, e

szokással szakított és kendőzetlenül – a művészekre jellemző kitárulkozással – írta le sok-

szor meghökkentő, de a szakember számára érthető keserveit.

A kézirat olvasásakor gyakran eszembe jutott, kikhez is szól ez a könyv. Bizonyára el-

sősorban a sorstársaknak lehet fontos. Emlékszem az első szülői értekezletre, amit a vég-

taghiányos rendellenességgel világra jött gyermekek szüleinek tartottunk, hogy tájékoztas-

suk őket a feltételezett okokról, teendőikről és az újabb gyermekvállalás előtti tanácsadás

fontosságáról. A végén, a személyes beszélgetések során, azonban kiderült, hogy nem is

ezek az információk voltak számukra a legfontosabbak, hanem a többi rendellenes gyer-

mek látványa. Ahogy egyikük mondta: „Idáig azt hittem, csak engem vert meg az Isten

gyermekem karhiányával, de most belátom, hogy más szülőknek még ennél súlyosabban

fogyatékos gyermeke is van…” Ugyanakkor jó lenne, ha minél több szerencsés, egészsé-

ges gyermekkel megáldott szülő is elolvasná e kötetet, hogy jobban megértsék és esetleg

segítsék a fogyatékos gyermekek szüleit.

Végül hadd védjem meg mundérom becsületét. A könyv írója szerint: „A genetika…

balszerencsés szó.” Ez csak a múltra érvényes, amikor a leendő szülők még ki voltak szol-

gáltatva a természet, és ezáltal az öröklődés kénye-kedvének. Sajnos igaz, hogy az örökle-

tes, tehát genetikai eredetű ártalmak a családok többségében váratlanul, minden előzmény

nélkül jelennek meg. Ilyenkor a szülőkben lappangó hibás gének találkoznak össze a mag-

zatban vagy az anya X nemi-kromoszómájában lappangó hibás gén jelenik meg fiukban.

Ha azonban ez megtörtént, akkor tudjuk, hogy a következő terhességben 25% az ismétlő-

dés kockázata, és ennek megfelelőn, a szülők kívánsága szerint, segítünk a szülőknek.

Nem értem, hogy a könyvben szereplő szülők miért nem kérték ki orvos-genetikus taná-

csát a második gyermekük vállalása előtt!?! A rendellenességek jelentős része azonban

külső okokra (pl. rubeola vagy bárányhimlő vírusa, alkohol, láz) vezethető vissza, és

ezekkel szemben már az első terhességben is védelmet tudunk a magzatok számára bizto-

sítani. Éppen ezért is lenne szükséges, hogy mindenki vegyen részt ilyen jellegű családter-

vezési tanácsadáson az első gyermekvállalás előtt. Hamarosan, az emberi géntérképezés-

nek köszönhetően, a gyakoribb lappangó genetikai betegségeket a leendő szülőkben már

az első várandóság előtt tisztázni fogják, és akkor az e könyvben bemutatott családi tragé-

diák is megelőzhetőek lesznek. Éppen ezért a genetika képessé tesz minket arra, hogy ge-

netikai tervrajzunkat megismerve, ne elszenvedői, hanem aktív irányítói legyünk a sor-

sunknak.

DR. CZEIZEL ENDRE orvos-genetikus

Kedves Mathieu!

Kedves Thomas!

Amikor kicsik voltatok, néha kísértést éreztem, hogy karácsonyra könyvet ajándékozzak

nektek, mondjuk egy Tintin képregényt. Azután közösen végignézhettük volna. Én szinte

fejből tudom a Tintineket, többször elolvastam őket.

Soha nem tettem, nem lett volna értelme, nem tudtatok olvasni. Soha nem fogtok ol-

vasni. Végig építőkockát vagy kisautót kaptok karácsonyi ajándékba…

Most, hogy Mathieu olyan helyen keresi a labdáját, ahol már nem tudunk neki segíteni

a keresésben, most, hogy Thomas ugyan még mindig e földön van, de értelmileg már na-

gyon is a fellegekben jár, mégiscsak megajándékozlak benneteket egy könyvvel. Egy

könyvvel, amelyet nektek írtam. Hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyaték-

kal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni,

amiről soha nem beszéltem. Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor

nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hoz-

zátok, és én nem vagyok angyal.

Meg akarom mondani nektek: sajnálom, hogy nem tudtunk boldogok lenni, és talán bo-

csánatot is kérek, amiért félresikerültetek.

Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát

lehetett volna az ominózus féltégla is.

Félre a siránkozással.

Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint ami-

kor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni róla-

tok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.

Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akik-

nek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a

pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem

okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.

Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra1. Nektek kö-

szönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:

– Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:

– Hazamegyünk.

Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg

semmit. A tizedik „Hova megyünk, papára” nem felelek…

Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.

A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.

Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három…

Nem számítottam rá.

Hova megyünk, papa?

Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.

Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.

Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.

1 A fogyatékkal élő gyerekek szülei, akiknek állandó rokkantigazolványuk volt, matricát kaptak a kocsi-

jukra. 1991-ben megszüntették a matricát, azóta nem is éri meg, hogy az embernek fogyatékkal élő gyereke

legyen.

Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb trambulinról, abba a medencébe, ame-

lyikben nincs víz.

A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban.

Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.

Thomas rezzenetlenül folytatja:

– Hova megyünk, papa?

Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette

az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.

Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.

Senki sem tette fel a kezét.

Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan

mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.

Én kétszer éltem át a világvégét.

Az ember mindig megcsodálja az újszülöttet. Milyen formás. Megnézzük a kezét, meg-

számoljuk picike ujjait, látjuk, hogy mind a két kezén öt van, ugyanúgy, mint mind a két

lábán, elképedünk, nem négy, nem hat, nem, pontosan öt. Egytől egyig csoda. Amit lel-

künkben érzünk, arról nem is beszélek, az nagyon bonyolult.

A gyerekcsinálás kockázat… Nem mindig vagyunk nyerők. Mégsem hagyunk fel vele.

A Földön minden másodpercben szül egy asszony… Feltétlenül keressük meg, és

mondjuk meg neki, hogy hagyja abba, viccelődik a humorista.

Tegnap elmentünk az abbeville-i karmelita kolostorba, hogy megmutassuk Mathieu-t apá-

ca rokonunknak, Madeleine néninek.

A beszélőben, egy kis fehérre meszelt helyiségben fogadtak bennünket. A hátsó falba

vastag szövettel elfüggönyözött nyílást vágtak. A függöny nem vörös, mint a bábszínház-

ban, hanem fekete. Amögül hallottunk egy hangot:

– Szervusztok, gyerekek.

Madeleine néni szólt hozzánk. El van zárva a világtól, nem láthat bennünket. Beszél-

gettünk egy kicsit, azután látni akarta Mathieu-t. Azt mondta, tegyük a mózeskosarat a

nyílás elé, azután fordítsunk hátat. A kolostorban élő nővérek gyerekeket láthatnak, de

felnőtteket nem. Madeleine néni odahívta a többi apácát, csodálják meg a kis unokaöccsét.

Ruhasuhogást hallottunk, karattyolást, nevetgélést, azután félrehúzták a függönyt. És ak-

kor jött az ámuldozás, a puszi-muszi, az utyuli-putyuli az isteni gyermeknek.

– Milyen édes! Nézze, Anyám, ránk mosolyog, mint egy kisangyal, mint a kis Jézus!…

Éppen csak azt nem mondták, hogy mintha a korához képest túlságosan fejlett volna.

Az apácák szemében a gyerekek mindenekelőtt a Jóisten teremtményei, tehát tökélete-

sek. Minden, amit Isten teremtett, tökéletes. Ők nem akarják meglátni a hibákat. Ráadásul

a főnökanya unokaöccse. Egy ponton kísértést éreztem, hogy feléjük forduljak, és rájuk

szóljak: „nem kell a púder”.

Nem tettem meg, és jól tettem.

Szegény Mathieu legalább egyszer életében bókokat kapott…

Soha nem fogom elfelejteni az első orvost, akinek volt bátorsága közölni velünk, hogy

Mathieu menthetetlenül abnormális. Fontaine professzor a neve, Lille-ben történt. Azt

mondta, ne áltassuk magunkat. Mathieu visszamaradott, mindig visszamaradott lesz,

akárhogyis, nincs mit tenni, testileg-értelmileg fogyatékos.

Aznap éjjel nem aludtunk nagyon jól. Emlékszem, rémálmaim voltak.

Addig ködös diagnózisokat hallottunk. Mathieu visszamaradott, de azt mondták, csak

testileg, értelmileg nincsenek gondok.

Sok szülő meg barát nyugtatgatott bennünket, olykor ügyetlenül. Ahányszor meglátták,

azt bizonygatták, hogy meglepően sokat fejlődött. Emlékszem, egyszer azt feleltem nekik,

szerintem meglepően keveset fejlődött. Csak rá kellett néznem a többi gyerekre.

Mathieu puha volt. Nem tudta egyenesen tartani a fejét, mintha a nyaka gumiból volna.

A többiek gyerekei már felálltak, erőszakosan követelték az ennivalót, Mathieu pedig csak

feküdt. Soha nem volt éhes, egy angyal türelme kellett az etetéséhez, és gyakran lehányta

az angyalt.

Ha egy gyerek születése maga a csoda, a fogyatékos gyerek születése maga az anticsoda.

Szegény Mathieu nem látott egészen tisztán, csontjai törékenyek voltak, a lába gacsos,

elég hamar púpos lett, a haja bozontos, nem volt szép, de ami a lényeg, szomorú volt. Ne-

hezen lehetett megnevettetni, mint valami siratóéneket hajtogatta:

– Hajjajaj, Mathieu… Hajjjajaj, Mathieu…

Néha szívet tépően zokogott, mintha rettentően bántotta volna, hogy semmit sem tud

mondani nekünk. Folyton az volt a benyomásunk, hogy tisztában van állapotával. Mint aki

azt gondolja:

– Ha én ezt tudom, nem jövök ide.

Nagyon szerettük volna megvédeni a sorssal szemben, amely ellene esküdött. A leg-

borzalmasabb, hogy semmit sem tehettünk. Még vigasztalni sem tudtuk, nem mondhattuk

neki, hogy olyannak szeretjük, amilyen, mert megmondták, hogy majdnem süket.

Ha elgondolom, hogy én vagyok napjainak, iszonyatos, e földön töltött napjainak oko-

zója, hogy én hívtam életre, szeretnék bocsánatot kérni tőle.

Honnan lehet tudni, hogy egy gyerek nem normális?

Határozatlanok, formátlanok a körvonalai.

Mintha matt üvegen át nézné az ember.

Nem az üveg matt.

De hiába is lenne áttetsző.

Az abnormális gyerek élete nem valami mulatságos. Rögtön rosszul kezdődik.

Amikor először kinyitja a szemét, két kétségbeesett arc mered rá a bölcsője fölött. Az

apáé meg az anyáé. Éppen azt gondolják: „Mi csináltuk ezt?” Nem látszanak nagyon

büszkének.

Előfordul, hogy összevesznek, egymásra hárítják a felelősséget. Felfedezik, hogy a csa-

ládfán ott ücsörög egy alkoholista dédnagyapa vagy egy vén alkoholista nagybácsi.

Néha elválnak.

Mathieu gyakran utánozza a motorbőgést. Autónak képzeli magát. A legrosszabb, amikor

a huszonnégy órás Le Mans-i versenyt játssza. Egész éjjel vezet, és nincs kipufogója.

Többször odamegyek hozzá, megkérem, hogy állítsa le a motorját, hasztalan. Képtelen-

ség meggyőzni.

Nem tudok aludni, reggel korán kell kelnem. Néha iszonyú gondolataim támadnak, leg-

szívesebben kidobnám az ablakon, de nem mennék vele semmire, a földszinten lakunk,

akkor is hallanánk.

Azzal vigasztalom magam, hogy a normális gyerekek sem hagyják aludni a szüleiket.

Úgy kell nekik.

Mathieu nem tud rendesen felállni. Semmi erő nincs az izmaiban, olyan puha, mint egy

rongybaba. Hogyan fog fejlődni? Milyen lesz, ha nagy lesz? Gyámság alá kell helyezni?

Arra gondoltam, talán autószerelő lehetne. Fekvő szerelő. Aki a műhelyben, ahol nincs

szerelőakna, a kocsi alá fekszik.

Mathieu-nek nincs valami sok szórakozási lehetősége. Nem néz tévét, anélkül is lelki sze-

gény lett. Persze nem is olvas. Egy valaminek mintha kicsit tudna örülni, mégpedig a ze-

nének. Ha muzsikát hall, ütemre püföli a labdáját, mint egy dobot.

A labdának fontos szerepe van az életében. Előszeretettel hajítja olyan helyre, ahonnan

nem tudja egyedül visszaszerezni. Akkor értünk jön, kézen fog bennünket, és odavezet,

ahová dobta. Kiszedjük a labdát, visszaadjuk neki. Öt perccel később újra értünk jön,

megint elhajította a labdáját. És ezt a műveletet naponta több tucatszor képes megismétel-

ni.

Bizonyára ezt az egyetlen módot találta ki arra, hogy kapcsolatot teremtsen velünk,

hogy fogjuk a kezét.

Mathieu már egyedül keresi a labdáját. Túlságosan messzire dobta. Oda, ahol nem tu-

dunk neki segíteni visszaszerezni…

Hamarosan itt a nyár. Virágzanak a fák. Feleségem újra gyereket vár, az élet szép. Éppen

barackérés idején érkezik majd a baba. Türelmetlenül és egy kicsit nyugtalanul várjuk.

A feleségem természetesen aggódik. De mivel nem akar engem idegesíteni, nem mer

róla beszélni. Én merek. Én képtelen vagyok magamban tartani aggodalmaimat, nekem

meg kell osztanom őket valakivel. Nem tudom befogni a számat. Emlékszem, szokásos

tapintatosságommal mondtam neki: „Mi lesz, ha ő se lesz normális.” Nem akartam én

hangulatot kelteni, inkább megnyugtatni önmagam, szembeszállni a sorssal.

Meg voltam győződve róla, hogy másodszor nem fordulhat elő. Tisztában vagyok vele,

hogy aki nagyon szeret, nagyon büntet, de nem hinném, hogy Isten olyan nagyon szeret

engem; egocentrikus vagyok, de azért ennyire nem.

Mathieu-nél bizonyosan baleset történt, és ilyen baleset nem szokott megismétlődni;

elvben nem fordulhat elő még egyszer.

Talán csak olyanokkal esik meg a baj, akik nem számítanak rá, akiknek meg sem fordul

a fejében. Hogy elő ne forduljon, nekünk megfordult a fejünkben…

Thomas megszületett, csodálatos, szőke, fekete szemű, eleven tekintetű, mosolygós. So-

sem fogom elfelejteni, mennyire örültem.

Nagyon jól sikerült baba, drága, törékeny kincs. Szőke hajával olyan, mint egy Botti-

celli-angyal. Folyton a karomba kapom, dögönyözöm, játszadozom vele, nevettetem.

Emlékszem, elmondtam a barátainknak, hogy ezúttal igazán megértettem, milyen az, ha

az embernek normális gyereke születik.

Kicsit korán örültem. Thomas törékeny, gyakran beteg, többször kórházba kellett vinnünk.

Egy napon a kezelőorvosunk bátran megmondta nekünk az igazat. Thomas ugyanúgy

fogyatékos, mint a bátyja.

Thomas két évvel Mathieu után született.

A dolgok a megszokott kerékvágásba kerülnek, Thomas egyre jobban hasonlít bátyjá-

hoz. Itt a második világvége.

Jól elbánt velem a természet.

Még a közszolgálati televízió sem merne bemutatni egy ilyen esetről szóló történetet,

csak azért, hogy a szalmakunyhók népe meghatódjon a hős könnyfakasztó sorsán, mert

félne, hogy nem veszik komolyan, és nevetségessé válik.

A természet a csodálatos apa címszerepét osztotta rám.

Vajon illik-e a szerep az alkatomhoz? Vajon tényleg csodálatos leszek? Könnyfakasztó

leszek vagy nevetséges?

– Hova megyünk, papa?

– Lourdes-ba megyünk.

Thomas elnevette magát, mint aki érti, miről van szó.

Nagyanyám egy jótékonykodó hölgy társaságában próbált rávenni, hogy kisfiammal

menjek el Lourdes-ba. Állja az útiköltséget. Bízik a csodában.

Lourdes messze van, tizenkét óra vonatút, két megzabolázhatatlan kölyökkel.

Majd hazafelé jobbak lesznek, mondta a nagyi. Nem merte azt mondani, „ha bekövet-

kezik a csoda”.

Úgysem történik csoda. Valahol azt hallottam, hogy a fogyatékos gyerek az égiek bün-

tetése, és én nem tudom elképzelni, hogy Szűz Mária közbelép, és csodát tesz. Eszébe nem

jutna szembeszegülni egy felsőbb helyen hozott intézkedéssel.

Mi lenne, ha a körmenetben, mondjuk, éjszaka elveszíteném, és soha többé nem talál-

nám meg őket abban a nagy tömegben?

Esetleg ez lehetne a csoda?

Ha az embernek fogyatékos gyerekei vannak, ráadásul egy csomó baromságot is végig kell

hallgatnia.

Van, aki azt tartja, az ember azt kapja, amit megérdemelt. Egy jóakaróm például elme-

sélte nekem egy kispap történetét. Nemsokára felszentelték volna, amikor találkozott egy

lánnyal, őrülten beleszeretett. Otthagyta a papneveldét, megnősült. Fogyatékos gyerekük

született. Úgy kell nekik.

Van, aki azt mondja, a fogyatékos gyerek nem véletlen. „Apád az oka…”

Ma éjszaka álmomban egy kocsmában találkoztam apámmal. Megmutattam neki a gye-

rekeimet, akiket sosem látott, meghalt, mielőtt megszülettek volna.

– Ide nézz, papa.

– Kik ezek?

– Az unokáid, milyennek találod őket?

– Úristen!

– A te hibád.

– Miket beszélsz?

– A sok gyomorerősítő miatt. Tudod, ha a szülők isznak…

Hátat fordított, és rendelt egy pohár gyomorerősítőt.

Van, aki azt mondja: „Én rögtön megfojtottam volna, mint egy macskát.” Semmi képzelő-

erejük nincs. Nyilvánvaló, hogy sosem fojtottak meg egyetlen macskát sem.

Először is, amikor a gyermek megszületik, hacsak nem látszik rajta valamilyen testi

torzulás, nem derül ki azonnal, hogy fogyatékos. Az én gyerekeim csecsemőkorukban na-

gyon hasonlítottak a többi csecsemőre. Nem tudtak önállóan táplálkozni, mint ők, nem

tudtak beszélni, mint ők, nem tudtak járni, mint ők, néha mosolyogtak, főleg Thomas,

Mathieu nem volt annyira mosolygós…

Az ember nem mindig jön rá mindjárt, hogy fogyatékos a gyereke. Tulajdonképpen

olyan, mint valami meglepetés.

Van, aki azt mondja. „A fogyatékos gyerek az ég ajándéka.” És ők ezt nem viccből

mondják. Nekik rendszerint nincs fogyatékos gyerekük.

Ha az ember megkapja ezt az ajándékot, legszívesebben az égre kiáltaná: „Ó! Ezt azért

nem kellett volna…”

Születésekor Thomas nagyon szép ajándékot kapott, ezüstpoharat, tányért és kiskanalat. A

kanál nyelén meg a tányéron körben kagylódísz domborodik. Jó barátunktól, bankigazgató

keresztapjától kapta.

Ahogy Thomas nőtt, és elég hamar kiderült fogyatékossága, soha többé nem kapott

ajándékot a keresztapjától.

Ha normális lett volna, utána bizonyára szép töltőtollat kapott volna, arany tollszem-

mel, azután teniszütőt, fényképezőgépet… De mivel nem felelt meg a normáknak, nem

járt neki többé semmi. Ami teljesen normális, nem szabad haragudni a keresztapjára. Azt

gondolta: „A természet nem ajándékozta meg valami bőkezűen, én ugyan minek tenném.”

Persze, Thomas úgysem tudott volna mit kezdeni az ajándékokkal.

Még megvan a babatányér, hamutartónak használom. Thomas és Mathieu nem dohány-

zik, nem is tudnának, ők kábítószereznek.

Mindennap nyugtatót kapnak, hogy nyugton maradjanak.

A fogyatékos gyerek apjának gyászos képet kell vágnia. Búbánatos arckifejezéssel kell vi-

selnie a keresztjét. Nem tehet fel bohócorrot, hogy nevettessen. Nincs joga többé nevetni,

az rossz ízlésre vallana. Ha két fogyatékos gyereke van, akkor mindezt duplán, akkor két-

szer boldogtalanabbnak kell lennie.

Ha az ember szerencsétlenül járt, alkalmazkodjon a szerephez, vágjon savanyú képet,

így kívánja a jó modor.

Én bizony gyakran voltam modortalan. Emlékszem, egyszer beszélni akartam annak a

nevelőintézetnek a főorvosával, ahová Mathieu-t és Thomas-t beadtuk. Elmondtam neki,

mennyire aggódom, és néha azon tűnődöm, vajon Thomas és Mathieu teljesen normális-

e…

Az orvos nem tartotta mulatságosnak.

Neki nem is volt mulatságos. Mert nem fogta fel, hogy én viszont egyedül ezzel a mód-

szerrel tudok a felszínen maradni.

Mint Cyrano de Bergerac, aki inkább maga gúnyolta ki a saját orrát, én magam gúnyo-

lom ki a saját gyerekeimet. Ez az én apai kiváltságom.

Mint két fogyatékos gyermek apját meghívtak egy tévéadásba, hogy beszéljek róluk.

Sok mindent mondtam, hangsúlyoztam például, hogy a gyerekeim sokszor megnevet-

tetnek a csacsiságaikkal, és nem szabad megfosztanunk a fogyatékos gyerekeket attól a

joguktól, hogy megnevettessenek bennünket.

Ha egy gyerek összekeni magát, miközben csokikrémet eszik, mindenki nevet; de ha

fogyatékos a gyerek, nem nevetünk. Ő soha nem nevettet meg senkit, ő soha nem fog ne-

vető arcot látni, vagy csak azt látja, hogy a gúnyolódó hülyék kinevetik.

Az adás felvételről ment, és én megnéztem.

Mindent kivágtak, ami a nevetésről szólt.

A vezetőség úgy vélte, gondolni kell a szülőkre. Nehogy megbotránkozzanak.

Thomas próbál egyedül felöltözni. Már felvette az ingét, de nem tudja begombolni. Most

éppen a pulóverét húzza magára. A pulóver lyukas. Thomas a nehezebb utat választotta,

fejébe vette, hogy nem a nyakkivágáson keresztül veszi fel, mint minden normális gyerek,

hanem a lyukon keresztül. Nem egyszerű, mert a lyuk körülbelül ötcentis. Sokáig tart. Lát-

ja, hogy figyeljük, és már nevetünk. Minden próbálkozásnál tágítja a lyukat, nem veszíti el

a türelmét, sőt, amint látja, hogy egyre jobban nevetünk, még rátesz egy lapáttal. Jó tíz

perc alatt sikerül neki. Sugárzó arccal dugja ki a fejét a lyukon.

A tréfás jelenetnek vége. Legszívesebben megtapsolnánk.

Nemsokára itt a karácsony, játékboltban vagyok. Az egyik eladó mindenáron foglalkozni

akar velem, holott én semmit sem kértem.

– Milyen korú gyereknek lesz?

Óvatlanul feleltem neki. Mathieu tizenegy éves, Thomas meg kilenc.

Mathieu-nek technikai játékokat ajánlott. Emlékszem egy dobozra, amelyikből önálló-

an rádiókészüléket lehetett összeszerelni, volt benne forrasztópáka meg egy csomó vil-

lanydrót. Thomas-nak meg Franciaország kirakós térképét, az összes megyével meg a be-

illesztendő városnevek téglalapjaival. Egy pillanatra elképzeltem a Mathieu keze alól ki-

került rádiót, meg azt a térképet, amelyet Thomas állítana össze, Strasbourg a Fölközi-

tenger partján, Brest Auvergne-ben, Marseille az Ardennekben lenne.

A Kis Vegyészt is ajánlotta, amelynek segítségével házilagos kísérleteket lehetne vé-

gezni, meg színes tűzijátékot rendezni. Miért nem mindjárt Kis Kamikázét, robbanótöltet-

tel megrakott övvel, s akkor aztán nincs többé gond…

Végtelen türelemmel hallgattam az eladó magyarázatait, megköszöntem neki, és dön-

töttem. Mint minden évben, egy doboz építőkockát vettem Mathieu-nek, és kisautókat

Thomas-nak. Az eladó nem értette, szó nélkül csinált két díszcsomagot. Utánam nézett,

amint kijöttem a két csomagommal. Kintről láttam, hogy valamit mutat a kollégájának, uj-

ját a homlokához illesztette, mint aki azt mondja: „Ez gyagyás…”

Thomas és Mathieu sosem hitt a télapóban, sem a Jézuskában. Jó okuk volt rá. Sosem írtak

nekik levelet, sosem kértek tőlük semmit. Ők voltak a legjobb példa rá, hogy a Jézuska

nem hoz semmit. Vagy ha igen, az nem valami bizalomgerjesztő.

Nem kellett hazudnunk nekik. Nem kellett bujkálnunk, titokban megvennünk a kockái-

kat vagy a kisautóikat, nem kellett megjátszanunk semmit.

Soha nem állítottunk jászolt, sem karácsonyfát.

Nem gyújtottunk gyertyát, féltünk a tűztől.

Nem volt ámuló gyermekszem.

A karácsony ugyanolyan nap volt, mint a többi. Az isteni gyermek még nem született

meg.

Mostanában próbálják elérni, hogy a fogyatékkal élők helyet kapjanak a munkaerőpiacon.

Az őket alkalmazó vállalatok adó- és egyéb kedvezményekben részesülnek. Remek kez-

deményezés. Tudok egy vidéki vendéglőt, amelyik enyhén fogyatékosokat alkalmaz pin-

cérként, nagyon meghatóak, határtalan figyelmességgel szolgálják ki az embert, de vigyá-

zat, a mártásos ételek kerülendők, vagy viaszosvászon ruha ajánlott.

Néha nem tudom megállni, és elképzelem Mathieu-t meg Thomas-t a munka frontján.

Mathieu sokat berregteti a motorját, kamionsofőr lehetne, padlógázzal végigutazná Eu-

rópát egy többtonnás, pótkocsis teherautóval, egy csomó macival a szélvédő üvegen.

Thomas nagyon szeret kis repülőkkel játszani, dobozba rakosgatja őket, légiirányító le-

hetne, lehozhatná a földre a teherszállító gépeket.

Na de, Jean-Louis, te, az apjuk, kigúnyolsz két kis kölyköt, akik még csak védekezni

sem tudnak, nem szégyelled magad?

Nem. Ettől még szerethetem őket.

Egy időben bennlakó alkalmazottunk volt, aki ellátta a gyerekeket. Josée-nak hívták,

Észak-Franciaországból való pirospozsgás, szőke falusi, vagy inkább tanyasi lány. Előt-

tünk előkelő Lille-környéki családoknál szolgált. Kérte, hogy vegyünk csengőt, s azzal

hívjuk őt. Emlékszem, érdeklődött, hol tartjuk az ezüstneműt. Korábbi helyén hetente egy-

szer meg szokta tisztítani az ezüstöt. A feleségem azt mondta neki, hogy vidéken tartjuk,

de egyszer Josée eljött vidékre…

Tökéletesen, odaadóan látta el a gyerekeket. Úgy bánt velük, mint normális gyerekek-

kel, nem kesztyűs kézzel, minden felesleges érzékenykedést mellőzött, ha kellett, kemény

volt. Azt hiszem, nagyon szerette őket. Ha rosszalkodtak, azt mondta nekik: „Káposztalé

van a fejetekben!”

Ez volt a valaha is felállított egyetlen helyes diagnózis. Josée-nak igaza volt, egészen

biztos, hogy káposztalé volt a fejükben. Az orvosok még ezt sem tudták.

Családi fényképalbumunk olyan lapos, mint egy lepényhal. A fiúkról nincs sok fényké-

pünk, nem szívesen mutogatjuk őket. A normális gyereket minden szíre-szóra, minden

helyzetben, minden alkalommal fényképezik; látható, amint először fürdik, amint elfújja

az első gyertyáját, megteszi első lépéseit. Ellágyulva nézi az ember. Lépésről lépésre kö-

veti fejlődését. A fogyatékos gyerkőcnek az ember nem szívesen követi a visszafejlődését.

Ha ránézek Mathieu pár fényképére, el kell ismernem, hogy nem volt valami szép, lát-

szik, hogy nem normális. Mi, szülei, nem láttuk. Nekünk még szép is volt, az első gyere-

künk. Különben is, mindig azt mondjuk, „szép baba”. A kisbabának nem szabad csúnyá-

nak lennie, mindenesetre nem szabad azt mondanunk rá.

Különösen kedvelem Thomas egyik fényképét. Hároméves lehet rajta. Beleültettem egy

nagy kandallóba, ott ül a rostélyon, a hamuban, egy kis karosszékben. Nem az ördög mo-

solyog a tűzből, hanem egy törékeny kis angyalka.

Az idén a barátaink újévi üdvözletként családi képet küldtek, gyerekeik veszik körül

őket. Mindenki boldognak látszik, az egész család nevet. Rólunk nagyon nehéz lenne ilyen

képet csinálni. Thomas-t és Mathieu-t eleve nehéz lenne megnevettetni. Azonkívül ne-

künk, szülőknek sincs mindig nevethetnékünk.

És bizony azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy az én két kis kölyköm borzas és hor-

padt feje fölött mint aranyos loknik bodorodjanak a „Boldog Újévet” betűi. Mert az inkább

egy vicclap karikatúrájára emlékeztetne, semmint újévi képeslapra.

Egyszer láttam, amint Josée az eldugult mosogatót pumpálja. Mondtam neki, veszek még

egy pumpát. Azt kérdezte:

– Minek kell kettő, uram? Egy is elég. Mondom neki:

– Elfelejti, Josée, hogy két gyerekem van.

Nem értette. Elmagyaráztam neki, hogy amikor Mathieu-vel meg Thomas-val sétálunk,

és át kell mennünk a járda mellett lefolyó vízen, nagyon praktikus lenne egy ilyen pumpa.

Csak rányomnánk a gyerekek fejére. Megfognánk a pumpa nyelét, átemelnénk a gyereke-

ket a vízen, és akkor száraz maradna a lábuk. Kényelmesebb, mint ölbe venni őket.

Josée rémülten nézett rám.

Azon a napon lába kelt a pumpának. Gondolom, eldugta...

Mathieu és Thomas alszik, nézem őket.

Miről álmodnak?

Ugyanúgy álmodnak, mint a többiek?

Éjszaka talán azt álmodják, hogy értelmesek.

Éjszaka talán elégtételt vesznek, zseniálmot látnak.

Éjszaka talán mérnökök, tudós kutatók, feltalálók.

Éjszaka talán törvényeket, elméleteket, posztulátumokat, tételeket eszelnek ki.

Éjszaka talán véget nem érő tudós számításokat végeznek.

Éjszaka talán görögül meg latinul beszélnek.

De amint felkel a nap, visszavedlenek fogyatékos gyerekké, hogy senki ne gyanakod-

jon, és hagyják őket békén. És hogy ne háborgassák őket, úgy tesznek, mint akik nem tud-

nak beszélni. Ha szólnak hozzájuk, úgy tesznek, mint aki nem érti, csak hogy ne kelljen

felelni. Nincs kedvük iskolába járni, leckét írni, magolni.

Meg kell érteni őket, egész éjjel komolyan kell viselkedniük, hát nappal lazítanak. És

rosszalkodnak.

Az egyetlen dolog, ami sikerült, a keresztnevetek. A polgári illem jegyében választottuk a

Mathieu-t meg a Thomas-t, meg persze a bibliára is gondoltunk. Az ember sosem tudja, és

nem árt, ha mindenkivel jóban vagyunk.

Hát, ami az ég kegyeit illeti, az nem nagyon jött be.

Ha elgondolom, milyen kis csenevész a karotok, belátom, nem illett volna rátok a Tar-

zan név… Nem hinném, hogy mit sem törődve a vérszomjas fenevadakkal ágról ágra tud-

nátok ugrálni, vagy szétfeszítenétek az oroszlán pofáját, vagy kitekernétek a bölény nya-

kát.

Ti inkább a dzsungel kifigurázható alakjai lehettetek volna.

Tudnotok kell, hogy jobb szeretlek benneteket, mint a pimasz Tarzant. Ti sokkal meg-

indítóbbak vagytok, madárkáim. Ti az E. T.-re emlékeztettek.

Thomas-nak szemüvege van, kis piros szemüveg, nagyon jól áll neki. Kertésznadrágjában

olyan, mint egy édes kis amerikai diák.

Nem emlékszem, hogyan jöttünk rá, hogy rossz a szeme. Most, a szemüvegén át bizo-

nyára mindent tisztán lát, Snoopyt, a rajzait… Egy pillanatig elképesztő együgyűségem-

ben azt hittem, hogy végre megtanul olvasni. Eleinte képregényeket fogok neki venni, az-

után a „Vadcsapáson” sorozat köteteit, később Alexandre Dumas-t, Jules Verne-t, A titok-

zatos birtokot, végül pedig Proustot, miért is ne?

Nem, soha nem fog olvasni. Hiába látja tisztán a lapon a betűket, a fejében mindig

minden zavaros lesz. Soha nem fogja megtudni, hogy azok a lapon sorakozó kis légypisz-

kok történeteket mesélnek, és el tudnak varázsolni bennünket. Thomas olyannak látja őket,

mint amilyennek én a hieroglifákat.

Talán azt hiszi, rajzok, egészen picike rajzok, és nem ábrázolnak semmit. Vagy azt hi-

szi, hangyasorok, és csodálkozva fedezi fel, hogy nem menekülnek el, ha odanyúl, és

agyon akarja nyomni őket.

A koldusok úgy akarják meghatni a járókelőket, hogy elénk tárják nyomorúságukat, don-

galábukat, csonkjaikat, öreg kutyájukat, molyos bundájú macskájukat, gyerekeiket. Én is

megtehetném. Nekem két megrendítő csalim is van, csak rá kellene adnom a két kisfiamra

kopott sötétkék dzsekijüket. Leülnék velük a keménypapírra, elkeseredett képet vágnék.

Kitennék magam mellé egy andalító dallamokat játszó zenegépet, Mathieu verné az üte-

met a labdáján.

Mindig is színész akartam lenni, elszavalnám Vigny A farkas halála című versét, köz-

ben Thomas előadná vonyító farkas-számát, „szijdogáj a fajkasz”…

Az emberek nagyon meghatódnának, mély benyomást tenne rájuk a szereplésünk. Do-

bálnák nekünk a zsozsót, hogy gyomorerősítőt ihassunk a nagyapa egészségére.

Megőrültem, vettem egy Bentley-t. Régi típus, Mark VI-os, húsz litert fogyaszt százon.

Sötétkék-fekete, vörös bőrkárpit. A műszerfal tuja, rajta sok kis kerek számlap, a jelző-

lámpákat mintha drágakőből csiszolták volna. A kocsi gyönyörű, mint egy hintó; ahogyan

megáll, az ember azt hinné, az angol királynő fog kiszállni belőle.

Thomas-ért meg Mathieu-ért járok vele, a Bentley-ben hozom el őket a gyógypedagó-

giai intézetből.

Úgy ültetem be őket a hátsó ülésre, mintha hercegek lennének.

Büszke vagyok a kocsimra, mindenki tisztelettel nézi, megpróbálnak belesni, hátha

meglátják a hátsó ülésen utazó hírességet. Csalódnának, ha csakugyan meglátnák. Az an-

gol királynő helyett két kis nyáladzó, horpadt fejű gyerkőc ül benn, és a zseniálisabb azt

hajtogatja: „Hova megyünk, papa?…”

Emlékszem, egyszer az úton elfogott a vágy, hogy úgy beszéljek velük, mint az az apa,

aki a koleszból hozza haza a gyerekeit. Kérdezgettem őket a tanulmányaikról. „Na,

Mathieu, jól sikerült a Montaigne-dolgozatod? Hányast kaptál a fogalmazásra? És neked,

Thomas, hány hibád volt a latin dogában? Trigonometriából hol tartotok?”

Miközben a tanulmányaikról beszéltem nekik, figyeltem borzas kis fejüket és zavaros

tekintetüket a visszapillantó tükörből. Talán azt reméltem, rendesen fognak válaszolni,

hogy abbahagyjuk ezt a fogyatékosgyerek-cirkuszt, hogy ez a játék egyáltalán nem mulat-

ságos, és végre megkomolyodunk, olyanok leszünk, mint mindenki más, hogy végre olya-

nok lesznek, mint a többiek…

Kis ideig vártam a választ.

Thomas többször megkérdezte: „Hova megyünk, papa? Hova megyünk, papa?”,

Mathieu pedig berregett…

Nem játék volt.

Thomas és Mathieu növekszik, egyik tizenegy másik tizenhárom éves. Arra gondoltam,

valamikor majd szakálluk nő, borotválni kell őket. Elképzeltem őket szakállasan.

Arra gondoltam, ha nagyok lesznek, veszek nekik egy-egy hagyományos borotvát. Be-

zárjuk őket a fürdőszobába, hadd boldoguljanak a borotvájukkal. Ha majd nem hallunk

semmit, visszük a lustafát, és kitakarítjuk a fürdőszobát.

Elmondtam a feleségemnek, hátha meg tudom nevettetni.

Thomas és Mathieu minden hétvégén zúzódásokkal és karmolásokkal jön haza a gyógype-

dagógiai intézetből. Biztosan összeugranak, mint a rongyszedők. Lehet, hogy abban a vi-

déki intézetben azzal szórakoznak és egészítik ki keresetüket a nevelők, hogy gyerekvia-

dalokat rendeznek, hiszen a kakasviadalt betiltották.

Amilyen mélyek ezek a sebek, bizonyára fémsarkantyúkat rögzítenek a gyerekek ujjai-

ra. Nem helyes.

Kénytelen leszek írni az intézet vezetőségének, hogy szüntessék be.

Thomas már nem irigykedhet a testvérére, ő is kap fűzőt. Mutatós kis krómacélból és

bőrből készült gerincfűzőt. Lassan ő is összeroskad, púpot növeszt, mint a testvére. Nem-

sokára olyanok lesznek, mint két kis öreg, aki egész életében céklát szedett a mezőn.

A fűzők egy vagyonba kerülnek, kézimunkával csinálják őket egy párizsi szakműhely-

ben, a Leprétre cégnél, nem messze a La Motte-Picquet metróállomástól. Minden évben el

kell őket vinni a műhelybe, mértéket vesznek róluk, hiszen nőnek. Engedelmesen hagyják.

Amikor rájuk adjuk a fűzőt, páncélos római harcosokra vagy a csillogó króm miatt sci-

fi képregényhősökhöz hasonlítanak.

Ha felvesszük őket, az a benyomásunk, robotot tartunk a karunkban. Fémbabát.

Az esti vetkőzéshez villáskulcs kell. Miután levettük a páncéljukat, mezítelen törzsü-

kön ott látjuk a fémszerkezet lilás nyomait, és visszakapjuk két kis tépett, reszkető madár-

kánkat.

Több adást rendeztem a tévének a fogyatékkal élő gyerekekről. Emlékszem, az elsőt egy

babaszépségverseny képmontázsával kezdtem. A hangaláfestést André Dassary adta, aki

azt énekelte: „Éltessük az ifjúságot, amely fütyül a dicsőségre, és győzelemre tör…”

Én egy kicsit mindig ferde szemmel néztem a babaszépségversenyre. Ma sem értem,

miért dicsőítik és jutalmazzák azokat, akiknek szép gyerekük van, mintha tehetnének róla.

Akkor már miért nem róják meg és miért nem sújtják pénzbüntetéssel azokat, akiknek fo-

gyatékos gyerekeik vannak?

Magam előtt látom a harcias, magabiztos anyákat, amint végigvonulnak a zsűri előtt

remekművükkel.

Azt kívántam, ejtsék le őket.

Hamarabb értem haza. Josée egyedül van a gyerekszobában, a két ágy üres, az ablak tárva-

nyitva. Kihajolok, kicsit szorongva nézek le.

A tizennegyedik emeleten vagyunk.

Hol vannak a gyerekek? Nem hallani őket. Josée kidobta őket az ablakon. Rájött a

happáré, olvasunk néha ilyesmit a lapokban.

Komoly képpel kérdem tőle:

– Josée, miért dobta ki a gyerekeket az ablakon? Tréfálni akartam, a nagy ijedtségre.

Nem felel, nem érti, meg van döbbenve. Folytatom a viccelődést:

– Nem helyes, amit tett, Josée. Tudom, hogy fogyatékosok, de azért még nem kell ki-

dobni őket.

Josée borzadva néz rám, meg sem szólal, azt hiszem, fél tőlem. Bemegy a szobánkba,

visszajön a gyerekekkel, és elém teszi őket.

Semmi bajuk.

Josée teljesen meg van rendülve, bizonyára azt gondolja: „Nem csoda, hogy az úrnak

egy kicsit bolond gyerekei lettek.”

Mathieu meg Thomas sosem fogja megismerni Bachot, Schubertet, Brahmsot, Chopint…

Sosem élvezhetik e muzsikusok jótéteményeit, akik segítenek tovább élnünk azokon a

szomorú reggeleken, amikor rossz a kedvünk, és bedöglött a fűtés. Sosem fogják érezni

azt a borzongást, amit egy Mozart-adagio okoz, azt az energiát, amit Beethoven harsogása

kelt bennünk, nem ismerik meg Liszt, Wagner őrjöngését, amitől az embernek kedve tá-

mad lerohanni Lengyelországot, sem Bach erőt adó táncait, sem a forró könnyeket, ame-

lyeket a szomorú Schubert-dalok fakasztanak…

Mennyire szeretném velük együtt kipróbálni a hi-fi tornyokat, és valamelyiket megven-

ni nekik. Összeállítani a lemeztárukat, megajándékozni őket az első lemezekkel. ..

Mennyire szeretném velük együtt hallgatni őket, úgy tennénk, mintha mi volnánk a le-

mezverseny zsűrije, beszélnénk a felvételekről, eldöntenénk, melyik a legjobb...

Jó lenne feltüzelni őket Benedetti, Gould, Arrau zongorajátékával meg Menuhin, Ojszt-

rah, Milstein hegedülésével…

Megmutatni nekik, milyen lehet a Paradicsom.

Ősz van. A compiégne-i erdőt szelem át a Bentley-vel, Thomas és Mathieu hátul ül. A táj

kimondhatatlanul szép. Az erdő tobzódó színekben lángol, akár egy Watteau-kép. Nem

tudom azt mondani nekik: „Nézzétek, milyen szép”, Thomas és Mathieu nem nézi a tájat,

fütyülnek rá. Soha nem csodálhatunk együtt semmit.

Nem fognak tudni Watteau-ról, soha nem mennek múzeumba. Az embert éltető óriási

örömöktől szintén meg lesznek fosztva.

Marad nekik a sült krumpli. Imádják a sült krumplit, főleg Thomas, „szüjtkumpinak”

mondja.

Ha egyedül vagyok a kocsiban Thomas-val és Mathieu-vel, néha különös gondolataim tá-

madnak. Veszek két flaskát, az egyikben butángáz, a másikban whisky, és benyakalom

mind a kettőt.

Bár talán az lenne a legjobb, ha súlyos autóbaleset érne. Főleg a feleségemnek. Egyre

kiállhatatlanabb vagyok, a gyerekekkel meg egyre nehezebb, ahogy nőnek. Behunyom a

szemem, ameddig csak tudom, csukva tartom, és taposom a gázt.

Soha nem felejtem el azt a nagyszerű orvost, aki akkor fogadott bennünket, amikor a fele-

ségem harmadszor teherbe esett. Abortuszra gondoltunk. Az orvos azt mondta:

– Nyers leszek. Maguk súlyos helyzetben vannak. Már két fogyatékos gyerekük van.

Olyan nagyon sokat változtatna az életükön, ha még egy születne? De képzeljék el, hogy

most normális gyerekük lenne. Minden megváltozna. A kudarcuk nem lenne végleges, új

esélyt kaptak.

Esélyünket Marie-nak hívták, normális volt, és nagyon szép. Mi sem természetesebb,

előtte két piszkozatot csináltunk. Az előzményeket illetően az orvosok megnyugodhattak.

Két nappal a lányunk születése után eljött a gyerekorvos. Hosszan vizsgálgatta a lábát,

azután kijelentette:

– Mintha az egyik dongaláb lenne… – Kisvártatva hozzátette: – De nem, tévedtem.

Bizonyára viccből mondta.

A lányom felnőtt, nemzeti büszkeségünk lett. Szép, okos. Micsoda kárpótlás, egészen

addig, amíg…

De ne örömködjünk, az egy másik történet.

Gyerekeim anyját teljesen kikészítettem, elege lett, elhagyott. Másutt múlatja az időt. Úgy

kell nekem. Megérdemeltem.

Szerencsétlen, magányos vagyok.

De jó lenne visszakapni szép ifjúságomat.

Képzelt házassági hirdetésem:

„40 éves kamasz, 3 gyerek, köztük két fogyatékos, fiatal, művelt, csinos lányt keres,

humor fontos.”

Jókora adag humorra lenne szüksége, főleg akasztófahumorra.

Találkoztam egypár butuska csinibabával. Eszembe nem jutott a gyerekeimről beszélni,

különben rögtön elmenekültek volna.

Emlékszem, az egyik szőke lány tudta, hogy vannak gyerekeim, de azt nem, hogy mi-

lyenek. Ma is hallom, amint azt kérdi tőlem:

– Mikor mutatsz be a gyerekeidnek, úgy látom, nem nagyon akarsz, szégyellsz engem?

A gyógypedagógiai intézetben, ahol Mathieu-t és Thomas-t elhelyeztük, vannak fiatal

gondozónők, például egy nagyon szép magas, barna. Persze eszményi volna, tudja, milye-

nek a gyerekeim, ismeri a használati utasításukat.

Végül nem jött be. Talán azt gondolta: „Hét közben fogyatékosok mellett melózok, de

hogy még hétvégén is megkapom őket…” Meg talán nem tetszettem neki, és azt gondolta:

„Ez a pasi fogyatékos gyerekekben utazik, a végén még nekem is csinál, na, nem, köszö-

nöm.”

Mígnem egy szép napon, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bájos, művelt lány,

kellő humorérzékkel! Érdekeltem én is, meg a két kis gyerkőcöm is. Nagy szerencsénk

volt, velünk maradt. Neki köszönhető, hogy Thomas megtanulta, hogyan kell lehúzni a

cipzárt. Rövid időre. Másnap ugyanis már nem tudta, mindent elfelejtett, kezdhette elölről

az egészet.

Az én gyerekeim nem ismerik az ismétlődést, mindent elfelejtenek. Nem ismerik a fá-

sultságot, a megszokást, az unalmat. Nekik semmi nem avul el, minden új.

Madárkáim, szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy nem fogjátok megismerni azt, ami

életem legszebb pillanatait szerezte nekem.

Azokat a csodálatos pillanatokat, amelyekben a világ egyetlen személyben összponto-

sul, amikor csak őérte és általa létezünk, amikor megremegünk, ha meghalljuk lépteit,

meghalljuk hangját, és ha meglátjuk, futkosnak a hátunkon a hangyák. Félünk, hogy ölelé-

sünkkel szinte megöljük, perzselő csókjától fáj majd a száj, egyáltalán a világ elhomályo-

sul körülöttünk.

Soha nem fogjátok megismerni azt az emberben tetőtől talpig végigfutó édes borzon-

gást, amely nagyobb zavart kavar bennünk, mint a legnagyobb perpatvar, jobban megráz,

mint egy áramütés, vagy mint egy bevégezetlen kivégzés.

Összezavar, felkavar, forogsz tőle, mint az őszi avar, a víz kiver és agyilag becsavar.

Lelkileg pedig kizökkensz és megzakkansz, irulsz és pirulsz, dadogsz és dideregsz, zo-

kogsz és nevetve remegsz.

Mert sajnos, madárkáim, soha nem fogjátok tudni, mi a szeretni ige tárgyatlan ragozás

szerinti egyes szám első személye kijelentő módban.

Ha az utcán adományt kérnek tőlem fogyatékos gyerekeknek, nem adok.

Nem merem megmondani, hogy két fogyatékos gyerekem van, azt hinnék, tréfálok.

Megengedem magamnak azt a fényűzést, hogy felszabadult mosollyal kijelentsem:

– Már adtam a fogyatékos gyerekeknek.

Kitaláltam egy madarat. Antirepülőnek neveztem el, ritka madár. Nem olyan, mint a többi.

Szédül. Ami nem nagyon szerencsés egy madárnak. Ahelyett, hogy zokon venné fogyaté-

kát, viccet csinál belőle.

Ahányszor arra kérik, repüljön, mindig talál valami mulatságos ürügyet, hogy ne kell-

jen, és mindenkit megnevettet. Ráadásul pimaszul kigúnyolja azokat a madarakat, ame-

lyek repülnek, vagyis a normális madarakat.

Mintha Thomas és Mathieu kigúnyolná a normális gyerekeket, akiket az utcán meglát.

Fordított világ.

Josée sétálni vitte a gyerekeket, de mivel esik, hamarabb haza kellett jönnie velük, éppen

enni akar adni Mathieu-nek.

Thomas sehol. Kijövök a szobából. Az előszobában meglátom a kezeslábasát a foga-

son, még úgy dagadozik, mintha lenne benne valaki. Szigorú ábrázattal visszamegyek a

szobába.

– Josée, miért akasztotta fel Thomas-t a fogasra? Értetlenül néz rám.

Nem tágítok:

– Azért, mert fogyatékos, még nem kell fogasra akasztani.

Josée, nem jött zavarba, azt felelte:

– Csak meg akartam szárítani egy kicsit, uram, teljesen átázott.

Gyerekeim tele vannak szeretettel. Thomas az áruházakban válogatás nélkül mindenkit

meg akar puszilni, fiatalokat, öregeket, gazdagokat, szegényeket, prolikat, arisztokratákat,

fehéreket, feketéket.

Az emberek kínosan érzik magukat, amikor egy tizenkét éves kölyök odafut hozzájuk,

és puszit akar adni. Van, aki visszahőköl, mások hagyják, és utána, miközben zsebkendő-

jükkel az arcukat törölgetik, azt mondják:

– Milyen aranyos!

Való igaz, aranyosak. Ők nem látják meg a rosszat, ők aprószentek. Az eredendő bűn

előttről valók, abból az időből, amikor mindenki jó volt, a természet befogadó, minden

gomba ehető volt, és háborítatlanul meg lehetett simogatni a tigrist.

Az állatkertben meg akarják puszilni a tigrist. Ha meghúzzák a macska farkát, az állat nem

karmolja meg őket, bizonyára azt gondolja:

– Legyünk elnézőek, ezeknek a fogyatékos gyerekeknek nincs ki a négy kereke.

Vajon a tigris ugyanígy viselkedne, ha Thomas meg Mathieu meghúzná a farkát?

Kipróbálom, de előbb figyelmeztetem a tigrist.

Ha sétálok a két fiammal, az a benyomásom, hogy bábuk vagy rongybabák kezét fogom.

Könnyűek, törékeny kis csontjaik vannak, nem nőnek, nem híznak, tizennégy évesen hét-

nek látszanak, kis manók. Nem franciául beszélnek, hanem manóul, vagy nyávognak, mo-

rognak, ugatnak, csipognak, kotkodálnak, kárálnak, röfögnek, csikorgatnak. Nem mindig

értem őket.

Mi lehet az én manóim fejében? Gógyi, az nincs. A káposztalén kívül nem lehet benne

sok minden, legfeljebb egy kicsike madáragy, vagy egy kusza detektoros készülék, vagy

egy régi elnémult rádió. Egypár rosszul összeforrasztott villanydrót, tranzisztor, gyakran

kialvó, remegő lámpácska, pár szófoszlány végtelenített felvétele.

Nem csoda, ha ezzel az aggyal nem viszik sokra. Nem járhatnak a műegyetemre, mi-

lyen kár, annyira büszke lennék rájuk, én hatökör vagyok a matekhoz.

Valamelyik nap megrendítő élményem volt. Mathieu elmélyülten olvasott. Izgatottan

odamentem hozzá.

Fordítva tartotta a könyvet.

Imádom a Hara-Kiri című vicclapot. Egyszer javasolni akartam nekik, mi legyen a címla-

pon. Kölcsönkértem volna műegyetemre járó testvéremtől a díszegyenruháját, a kétszarvú

kalappal együtt, ráadtam volna Mathieu-re, és lefényképeztem volna. Gondolkodtam a

képaláíráson: „Ebben az évben fiú az évfolyamelső és a zászlóvivő a műegyetemen.”2

Bocsáss meg, Mathieu. Nem tehetek róla, hogy ilyen faramuci ötleteim vannak. Nem

akartalak kigúnyolni, inkább saját magammal gúnyolódtam. Be akartam bizonyítani, hogy

tudok nevetni a nyomorúságomon.

Mathieu háta egyre hajlottabb. Semmi sem segít, sem a gyógytornászok, sem a fémfűző.

Tizenöt éves korára olyan, mint egy öreg paraszt, aki egész életében a földet túrta. Ha sé-

tálunk vele, már csak a lábát látja, az eget nem.

Arra gondoltam, talán kis tükröt kellene erősíteni a cipője orrára, s akkor mint egy visz-

szapillantóban nézhetné az eget…

Súlyosbodott a gerincferdülése, hamarosan légzési nehézségei lesznek. Gerincműtéttel

kell próbálkozni.

Próbálkoztak, a gyerek szálegyenes.

Három nappal később szálegyenesen hal meg.

Végső soron a műtét, amelynek révén láthatta volna az eget, sikerült.

A kisfiam nagyon édes, folyton nevet, két kis fekete szeme úgy csillog, mint az egéré.

Attól félek, elvesztem őt. Két centi magas. Pedig tízéves.

2 Az előző évben először fordult elő, hogy egy lány, Anne Chopinet volt az évfolyamelső. – A szerző. –

Ez azért olyan nagy szenzáció, mert az Ecole Polytechnique csak részben felel meg a magyar műegyetem-

nek, a francia intézmény katonai főiskola is. – A ford.

Amikor megszületett, meglepődtünk, kicsit aggódtunk. Az orvos mindjárt megnyugtatott

bennünket, azt mondta: „Teljesen normális, türelem, egy kicsit visszamaradott, de majd

megnő.” Türelmesek vagyunk, aztán türelmetlenek, egyáltalán nem nő.

Tíz év múltán az ajtófélfán az egyéves kori magasságát jelző rovátka még mindig érvé-

nyes.

Egyetlen iskolába sem vették fel azzal az ürüggyel, hogy nem olyan, mint a többiek.

Kénytelenek vagyunk itthon tartani. Valakit fel kellett vennünk mellé. Nagyon nehéz olyas-

valakit találni, aki vállalja. Rengeteg törődést igényel, nagy felelősség, s mivel olyan pici,

félő, hogy elveszíti az ember.

Ráadásul nagyon tréfás kedvű, imád elbújni, és hiába szólongatjuk, nem jön elő. Mást

sem csinálunk, mint hogy őt keressük, minden zsebünket kiforgatjuk, az összes fiókot, az

összes dobozt kiborítjuk. Legutóbb gyufásdobozban rejtőzött el.

Nagyon nehéz füröszteni, félő, hogy belefullad a lavórjába, vagy lefolyik a mosdóban.

A legnehezebb a körmét levágni.

Ha meg akarjuk mérni, elmegyünk a postára, és a levélmérlegre tesszük.

Valamelyik nap fogfrászt kapott. Egyetlen fogász sem vállalta a kezelését, kénytelen

voltam óráshoz vinni.

Valahányszor meglátják a rokonaink vagy a barátaink, azt mondják: „Hogy' megnőtt.”

Nem hiszek nekik, tudom, csak a kedvünkért mondják.

Egy kollégáinál bátrabb orvos megmondta nekünk, hogy soha nem fog megnőni. Na-

gyon nehezen viseltük el.

Lassacskán hozzászokunk, ennek is megvannak a maga előnyei.

Mindig velünk lehet, mindig kéz alatt van, egyáltalán nem terhes, csak zsebre vágjuk,

nem kell érte fizetni a tömegközlekedésben, és nagyon ragaszkodó, imád tetvészkedni a fe-

jünkön.

Egyszer elvesztettük.

Egész éjszaka keresgéltem, minden egyes falevelet felemeltem.

Ősz volt.

Álom volt.

Ne higgyék, hogy a fogyatékos gyermek halála kevésbé szomorú. Éppolyan szomorú, mint

egy normális gyerek halála.

Rettenetes a halála annak, aki soha nem volt boldog, aki csak azért tűnt fel a Földön,

hogy szenvedjen.

Az ilyen gyermekről nem igazán tudunk derűs emléket őrizni.

Állítólag egy napon mind a hárman viszontlátjuk egymást.

De vajon megismerjük-e a másikat? Milyenek lesztek? Milyen ruhát viseltek? Én csak

kezes-lábasban láttalak benneteket, esetleg mellényes öltöny lesz rajtatok, vagy fehér kar-

ing, mint az angyalokon? Esetleg komoly bajszotok vagy szakállatok lesz? Megváltoztok-

e, megnőttök-e?

Ti vajon megismertek engem? Nagyon valószínű, hogy elég romos leszek.

Nem merem majd megkérdezni, hogy még mindig fogyatékosok vagytok-e… A

mennyben létezik egyáltalán fogyatékos ember? Lehet, hogy olyanok lettetek, mint a töb-

biek?

Vajon beszélhetünk-e végre egymással, mint férfi a férfival, lényeges dolgokról,

olyasmiről, amit a Földön nem tudtam elmondani nektek, mert ti nem tudtatok franciául,

én meg nem beszéltem manóul?

A mennyben talán végre megértjük egymást. És főleg találkozunk nagyapátokkal. Aki-

ről nem tudtam mesélni nektek, és akit nem is ismertetek. Meglátjátok, különös szerzet,

biztosan kedvelni fogjátok, és biztosan megnevettet titeket.

Nagyapátok elvisz bennünket kocsmázni, leitat benneteket, odafenn biztosan méhsört

isznak.

Nagyapátok gyorsan fog vezetni, nagyon gyorsan, túlságosan gyorsan. Nem félünk.

Nincs mitől félnünk, már halottak vagyunk.

Kicsit féltünk, hogy Thomas megszenvedi testvére halálát. Eleinte kereste, kinyitogatta a

szekrényét, a fiókjait, de nem sokáig. Felülkerekedtek saját teendői, a rajzolás, a Snoopy-

gondozás. Thomas imád rajzolni és festeni. Többnyire absztraktot fest. Figuratív korszak

nem is volt, mindjárt absztrakttal kezdte. Nagyon termékeny, soha semmin nem javít. So-

rozatokat csinál, a címek nem nagyon fantáziadúsak. Vannak „Papának”, „Mamának”,

„Nővéremnek, Marie-nak” rajzok.

Stílusa nem nagyon fejlődik, leginkább Pollockhoz hasonlítható. Élénk színekkel do l-

gozik. A formák nem nagyon változatosak. Néha olyan lendülettel fest, hogy kiszalad a

papírról, akkor folytatja művét az asztalon, közvetlenül a fán.

Ha végez a rajzzal, ideadja. Ha azt mondjuk neki, szép, mintha örülne.

Nagy ritkán kapok egy-egy képeslapot abból a nyári táborból, ahová a gyerekek elutaztak.

Legtöbbször narancssárga tengeri napnyugtát vagy fénylő hegyet. A hátlapon ez áll:

„Kedves papa! Jól érzem magam, sokat játszunk. Sokat gondolok rád.” Aláírás: Thomas.

Az írás szép, szabályos, helyesírási hiba nincs. A gondozónő igyekezett. Örömet akart

nekem szerezni. Értem a jó szándékot.

De nem szerez örömet.

Jobban szeretném látni Thomas ronda, olvashatatlan macskakaparását. Talán absztrakt

rajzaival többet mond nekem.

Egyszer Pierre Desproges3 barátom velem jött Thomas-ért az intézetbe. Nem volt valami

nagy kedve, én erőszakoskodtam.

Mint minden újonnan jöttet, kacsázó, nyáladzó, nem feltétlenül tetszetős gyerekek ro-

hanták meg, puszilgatták. Ő, aki nem nagyon bírta elviselni embertársait, és többnyire

rosszul tűrte rajongói túlzó megnyilvánulásait, hagyta, hadd csinálják.

A látogatás rettentően felkavarta. Újra el akart menni. Döbbenten fedezte fel azt a kü-

lönös világot, amelyben húszéves gyerekek puszilgatják plüssmackójukat, kézen fogják az

embert, vagy megfenyegetik, hogy ollóval kettévágják.

Desproges imádta az abszurdot, mesterekre talált.

3 Közkedvelt humorista volt. – A ford.

Úgy gondolok Mathieu-re meg Thomas-ra, mint két borzas madárkára. Nem sasra, nem

pávára, egyszerű madárra, verébre.

Rövid sötétkék kabátjuk alól két kis madárláb látszott ki. Emlékszem, hogy amikor fü-

rösztöttük őket, mindig megdöbbentünk, milyen vékony, lilás a bőrük, mint a fiókáké, mi-

előtt kinőne a tolluk, kiállt a szegycsontjuk, bordájukat meg lehetett számolni. Agyuk is

madáragy volt.

Csak a szárnyuk hiányzott.

Kár.

Legalább itt hagyhatták volna ezt a nem nekik való világot.

Nyílsebesen elrepültek volna.

Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozás-

tól?

Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: „Mit

csinálnak a fiaid?”

Kitalálhattam volna valamit…

– Thomas az Egyesült Államokban van, a Massachusetts Institute of Technologyban. A

részecskegyorsítókról írja a szakdolgozatát. Boldog, jól megy neki, megismerkedett egy

amerikai lánnyal, Marilynnek hívják, a napra lehet nézni, de rá nem, Thomas valószínűleg

ott telepszik le.

– És nem nagyon nehéz maguknak, hogy olyan messze van?

– Amerika nem a világ vége. És az a legfontosabb, hogy boldog legyen. Gyakran hal-

lunk felőle, minden héten telefonál az anyjának. Mathieu viszont egy sydney-i építésznél

van gyakorlaton, és soha nem jelentkezik...

Az igazat is megmondhatnám.

– Tényleg tudni akarják, mit csinálnak? Mathieu már semmit, mert már nincs velünk.

Nem tudhatta, nincs miért mentegetőznie, a fogyatékos gyerek halálát rendszerint észre

sem veszik. Azt mondják, megkönnyebbülés… Thomas még velünk van, a gyógypedagó-

giai intézet folyosóján ődöng, agyonrágcsált ócska maciját szorongatja, a kezéhez beszél,

különös hangokat ad ki.

– Pedig már felnőtt, nem? Hány éves is?

– Nem, nem felnőtt; talán öreg, de nem felnőtt. Sosem lesz felnőtt. Ha valakinek ká-

posztalé van a fejében, az nem nő fel.

Kicsi koromban mindenféle marhaságot csináltam, hogy felfigyeljenek rám. Hatévesen,

piacnapon a halaskofa asztaláról elloptam egy heringet, a legjobb szórakozásom az volt,

hogy megkergettem a lányokat, és a halamat a lábukhoz dörgöltem.

A kollégiumban romantikus hajlamaimnak megfelelően Byronhoz akartam hasonlítani,

és nem nyakkendőt hordtam, hanem nyakravalót, és a képromboló szerepében tetszelegve

Szűz Mária szobrát a klotyóba vittem.

Ha az üzletben ruhát próbáltam, és azt mondták: „Nagyon kedvelik, tegnap is egy tuca-

tot adtam el belőle”, több se kellett, nem vettem meg. Nem akartam hasonlítani a többiek-

hez.

Később, amikor a tévébe kerültem, és kisebb forgatásokat bíztak rám, több-kevesebb

szerencsével, mindig megpróbáltam szokatlan helyre tenni a kamerát.

Csináltam egy dokumentumfilmet a tévének Édouard Pignonról, a festőről, ő mesélte a

következő történetet. Olajfatörzseket festett éppen, amikor arra járt egy gyerek; nézi-nézi a

képet, s kijelenti: „Életemben nem láttam még olyat, amit csinálsz.” Pignont mintha hájjal

kenegették volna, azt felelte a gyereknek: „Ekkora dicséretet még senkitől sem kaptam, a

világon a legnehezebb olyasmit csinálni, amit az emberek még életükben nem láttak.”

A maguk nemében a fiaim is páratlanok. Nekem, aki mindig mindent másképpen akar-

tam csinálni, mint a többiek, örülnöm kéne.

Minden korban, minden városban, minden iskolában mindig volt és mindig lesz a terem

végében, jobbára a fűtőtest mellett, egy üres tekintetű diák. Ahányszor csak kinyitja a szá-

ját, és felelni akar a feltett kérdésre, tudjuk, hogy nevetés lesz. Mindig hebehurgyán vála-

szol, mert nem értette a kérdést, nem is fogja érteni soha. A tanár néha szadistán erősza-

koskodik, szórakoztatni akarja a közönséget, hadd legyen jó hangulat, hadd nőjön a tetszé-

si indexe.

Az üres tekintetű gyerek csak áll a fékeveszett diákok közt, eszébe sem jut, hogy nevet-

tet, nem szándékosan csinálja, dehogyis. Nagyon szeretné, ha nem nevetnék ki, ha értené a

kérdést, ő igyekszik, de minden erőfeszítése ellenére butaságokat mond, mert nem érti.

Gyerekkoromban én nevettem a leghangosabban, ma már nagyon együtt érzek azzal az

üres tekintetű nebulóval. A gyerekeimre gondolok.

Szerencsére, őket még csak ki sem gúnyolhatják az iskolában. Sosem fognak iskolába

járni.

Nálunk „hendikepesnek” mondják a fogyatékost. Nem szeretem ezt az angol eredetű szót,

tulajdonképpen azt jelenti: „a kalap a kezében van”.

Az „abnormálist” se szeretem, főleg ha „gyermek” jelzője.

Ki a normális? Aki olyan, amilyennek lenni illik, vagyis átlagos, középszerű. De én

nem nagyon szeretem az átlagosat, jobb szeretem azokat, akik nem átlagosak, fölötte áll-

nak, vagy alatta, miért ne, mindenesetre nem olyanok, mint mindenki. Jobb szeretem a

„nem olyan, mint a többiek” kifejezést. Mert nem mindig szeretem a többieket.

Ha valaki nem olyan, mint a többiek, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy kevésbé jó,

csak annyit jelent, hogy különbözik a többiektől.

Mit jelent az, hogy egy madár nem olyan, mint a többi? Éppúgy elképzelhető olyan

madár, amelyik szédül, mint egy olyan, amelyik kotta nélkül el tudja fütyülni Mozart ösz-

szes fuvolaszonátáját.

A tehén, amelyik nem olyan, mint a többi, esetleg tud telefonálni.

Ha én a gyerekeimről beszélek, azt mondom, „nem olyanok, mint a többiek”. Lehet ta-

lálgatni. Einstein, Mozart, Michelangelo sem volt olyan, mint a többiek.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, múzeumba vinnélek benneteket. Együtt néznénk

Rembrandt, Monet, Turner és megint csak Rembrandt képeit…

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, klasszikus lemezeket ajándékoznék nektek, elő-

ször Mozartot hallgatnánk együtt, azután Beethovent, azután Bachot, azután megint Mo-

zartot.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, rengeteg könyvet vennék nektek, Prévert-t, Mar-

cel Aymét, Queneau-t, Ionescót, és megint Prévert-t.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, moziba vinnélek benneteket, régi filmeket néz-

nénk együtt, Chaplint, Eizensteint, Hitchcockot, Buñuelt, és megint Chaplint.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, előkelő vendéglőbe vinnélek benneteket, burgun-

dit rendelnék, és megint burgundit.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, együtt teniszeznénk, kosaraznánk, röplabdáz-

nánk.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, együtt másznánk fel a gótikus harangtornyokba,

hogy madártávlatból lássuk a tájat.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, divatos cuccokat vennék nektek, hogy ti legyetek

a legszebbek.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, régi, nyitható tetős kocsimon vinnélek bennetek

bálba a menyasszonyotokkal.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, dugnék nektek egy kis suskát, hogy ajándékot

vehessetek a menyasszonyotoknak.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, és megnősülnétek, nagy lakodalmat csapnánk.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, lennének unokáim.

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, talán nem félnék annyira a jövőtől.

De ha olyanok volnátok, mint a többiek, olyanok lennétek, mint mindenki.

Talán iskolakerülők lettetek volna.

Bűnözők lettetek volna.

Megbütyköltétek volna a kipufogótokat, hogy nagy lármát csapjatok.

Munkanélküliek lettetek volna.

Jean-Michel Jarre-t szerettétek volna.

Hülye csajt vettetek volna feleségül.

Elváltatok volna.

És talán fogyatékos gyerekeitek születtek volna.

Hát ezt megúsztuk.

Szó nélkül, az engedélye nélkül kiheréltettem a macskámat. El sem magyaráztam neki a

beavatkozás előnyeit és hátrányait. Egyszerűen azt mondtam neki, hogy kiveszik a mandu-

láját. Az a benyomásom, hogy azóta meg van sértve. Már nem is merek a szemébe nézni.

Lelkifurdalásom van.

Eszembe jut, hogy valaha kasztrálni akarták a fogyatékos gyerekeket. A tisztes társada-

lom nyugodt lehet, az én gyerekeim nem fognak utódokat nemzeni. Nem lesz unokám,

nem sétálhatok a vén kezemben izgő-mozgó kis kezét fogva, senki nem fogja megkérdezni

tőlem, hova fekszik a nap, amikor lenyugszik, senki nem fog nagyapának szólítani, hacsak

nem azok a bunkó srácok, akik mögöttem jönnek, amiért nem vezetek elég gyorsan. Itt

megszakad a családfa, ennyiben maradunk. És ez jól van így.

A szülők csak normális gyerekeket csinálhatnak, akik természetszerűleg első díjat

nyernek a babaszépségversenyen, később első díjat az országos tanulmányi versenyben.

Az abnormális gyereket be kell tiltani.

Az én madárkáimmal kapcsolatban a kérdés fel sem vetődik, semmi ok a nyugtalanság-

ra. Nem sok kárt tehetnek ici-pici fütyijükkel, akkora, mint egy csiga.

Amerikai kocsit vettem, egy használt Camarót. Sötétzöld, a kárpit fehér műbőr, kicsit

rongyrázó.

Portugáliába megyünk nyaralni.

Magunkkal visszük Thomas-t, látni fogja a tengert. Elmentünk érte a Tours környéki

gyógypedagógiai intézetbe, a La Source-ba.

A Camaro halkan suhan az országúton.

Egy Spanyolországban töltött éjszaka után elérjük úti célunkat, Sagrest. A szálloda fe-

hér, az ég kék, a fény a tengeren vakító, valóságos Afrika.

Micsoda öröm az érkezés. Kivesszük a kocsiból Thomas-t, el van ragadtatva, nézi a

szállodát, tapsikolva kiáltja: „La Source! La Source!” Azt hiszi, visszaérkeztünk a

gyogyójába. Lehet, hogy elvakította a nap, vagy viccel, meg akar nevettetni bennünket.

A szálló egy kicsit flancos, a személyzet aranyozott gombos egyenruhát visel. A pincé-

rek ruháján ott a kitűző a nevükkel, a mienket Victor Hugónak hívják. Thomas mindenkit

meg akar puszilni.

Thomas-t úgy szolgálják ki, mint egy királyfit. Nem tetszik neki, hogy mielőtt felszo l-

gálnák az ételt, a főpincér összeszedi a díszterítéket. Thomas dührohamot kap, megmar-

kolja a tányérját, nem szeretné, ha elvennék, kiabál: „Ne, uram! A tányért nem! A tányért

nem!”

Bizonyára azt hiszi, ha elveszik a tányérját, nem kap enni.

Thomas fél az óceántól, a felcsapó hullámok zúgásától. Próbálom hozzászoktatni.

Ölembe veszem, és úgy megyek a vízbe, rémülten kapaszkodik belém. Soha nem felejtem

el riadt arcát. Egy nap, amikor véget akart vetni a kínszenvedésnek, és ki akart jönni a víz-

ből, gondterhes képet vágott, és olyan hangosan, hogy a hullámverésben is meghalljuk, el-

kiáltotta magát: „Kaka!” Azt hittem, sürgős neki, kihoztam a vízből.

De hamarosan rájöttem, hogy átvert. Egészen meghatódtam. Thomas nem teljesen hü-

lye, kis madáragyában van egy-két kis szikra.

Tud hazudni.

Mathieu meg Thomas sosem tart a tárcájában bankkártyát, sem parkolójegyet. Sosem lesz

tárcájuk, az ő egyetlen kártyájuk a rokkantsági kártya lesz.

Narancs színű, mert az vidámabb. Zöld betűkkel az áll rajta: „Nehezen tud állni”.

A párizsi köztársasági főbiztos állította ki.

Rokkantságuk fokozata számszerűen: 80%.

A köztársaság főbiztosa egyáltalán nem reméli, hogy javulhatnak, azt írta az igazo l-

ványba: „Érvényessége: Határidő nélkül”.

Rajta van a fényképük. Furcsa fejük, zavaros tekintetük. .. Vajon mire gondolnak?

Még ma is használom. Ha rossz helyen parkolok, kiteszem a szélvédőre. Nekik kö-

szönhetem, hogy nem bírságolnak meg.

Fiaimnak sosem lesz életrajzuk. Mit csináltak? Semmit. Tiszta haszon, legalább nem kér-

nek rajtuk számon semmit.

Mit írhatnának az életrajzukba? Abnormális gyerekkor, azután végleges gyógypedagó-

giai intézeti elhelyezés, előbb a La Source-ban, utóbb a Le Cédre-ben, milyen bájos ne-

vek4.

4 magyarul „forrás”, illetve „cédrus” – A ford.

Fiaim sosem szerepelnek a bűnügyi nyilvántartóban. Ők ártatlanok. Nem tettek semmi

rosszat, nem tudnának.

Néha télen, amikor meglátom őket csuklyásan, elképzelem, hogy bankrablók. Nem

volnának valami veszélyesek bizonytalan mozgásukkal, reszkető kezükkel.

A rendőrség könnyen elkapná őket, nem menekülnének, nem tudnak futni.

Sosem fogom megérteni, miért mértek rájuk ilyen súlyos büntetést. Teljesen igazságta-

lanul, hiszen nem csináltak semmit.

Olyan ez, mint egy szörnyű bírói tévedés.

Egy felejthetetlen jelenetében Pierre Desproges élcelődik a gyerekein meg azokon a

borzalmakon, amelyekkel megajándékozták apák napján.

Nekem nincs min élcelődnöm. Soha semmit nem kaptam. Sem ajándékot, sem kedves-

kedést, semmit.

Mit nem adnék egy joghurtosüvegért, amelyből Mathieu kesztyűtartót készített. Mond-

juk, bevonta lila posztóval, aranypapírból csillagokat vágott ki, és ráragasztotta.

Mit nem adnék Thomas kedveskedő macskakaparásáért, amelyet nagy nehezen papírra

vetett: „Najonszeretlem.”

Mit nem adnék egy csicsókát formázó, göcsörtös hamutartóért, amelyet Mathieu gyur-

mából csinált, rávésve: „Papa”.

Mivel nem olyanok, mint a többiek, legalább olyan ajándékot készítettek volna, ami

nem olyan, mint a többi. Mit nem adnék egy kavicsért, egy lepréselt falevélért, egy fel-

gombostűzött légyért, egy szem gesztenyéért, egy katicabogárért…

Mivel nem olyanok, mint a többiek, olyan rajzokat kaphattam volna tőlük, amelyek

nem olyanok, mint többi. Mit nem adnék azokért a torz állatokért, amelyek mondjuk

Dubuffet mulatságos tevéihez vagy Picasso lovaihoz hasonlítanak.

Ők semmit sem csináltak.

Nem rosszindulatból, nem azért, mert nem akartak, azt hiszem, szerettek volna, de nem

tudtak. Mert reszketett a kezük, mert nem láttak tisztán, és mert káposztalé volt a fejükben.

Kedves Papa!

Apák napja alkalmából írunk neked. Olvassad. Nem gratulálhatunk neked azért, amit tet-

tél: nézz ránk. Olyan nehéz lett volna rendes gyerekeket csinálni? Tudjuk, hány normális

gyerek születik minden áldott nap, látjuk, hogy néz ki némelyik szülő, és meg vagyunk ró-

la győződve, hogy nem lehet boszorkányság.

Nem kértük, hogy kis zseniket csinálj, csak normálisakat. Megint nem úgy akartad csi-

nálni, mint a többiek, nyertél, mi meg vesztettünk. Gondolod, hogy olyan jó fogyatékos-

nak lenni? Van egypár előnye. Megúsztuk az iskolát, a tanulnivalót, a leckét, a vizsgát, az

intőt. Viszont sehol semmi jutalom, egy csomó mindenből kimaradtunk.

Mathieu talán focizni szeretett volna. El tudod őt képzelni a pályán, ahogy a maga töré-

kenységével ott áll a behemót bunkók közt? Az életébe került volna.

Én szívesen lettem volna kutatóbiológus. Ezzel a káposztalével a fejemben elképzelhe-

tetlen.

Azt hiszed, hogy jó fogyatékosok közt élni? Vannak köztük nehezen kezelhetőek, szün-

telenül ordítanak, nem hagynak bennünket aludni, és vannak, akik veszettül harapnak.

Mivel mi nem vagyunk haragtartók, és azért szeretünk, sok boldogságot kívánunk ne-

ked apák napján.

A levél hátlapjára rajzoltam neked valamit. Mathieu nem tud rajzolni, puszil téged.

A gyermek, aki nem olyan, mint a többiek, nem nemzeti sajátosság, többféle változata van.

A gyógypedagógiai intézetben, ahol Thomas-t meg Mathieu-t elhelyeztük, van egy

kambodzsai gyerek. A szülei nem tudnak nagyon jól franciául, nehezen, olykor csak kö-

rülményesen tudnak szót érteni az intézet igazgatójával. Előfordul, hogy a végén feldü-

hödnek. Mindig hadakoznak a diagnózis ellen.

Az ő fiuk nem mongoloid, hanem kambodzsai.

A genetika szóval óvatosan kell bánni, balszerencsés szó. Nem én pécézem ki a genetikát,

a genetika pécézett ki engem.

Elnézem két kis horpatag kölykömet, remélem, nem az én hibám, hogy nem olyanok,

mint a többiek.

Nem tudnak beszélni, nem tudnak írni, nem tudnak százig számolni, nem tudnak ke-

rékpározni, nem tudnak zongorázni, nem tudják befűzni a cipőjüket, nem tudnak csigát

enni, nem tudnak bánni a számítógéppel, de talán mégsem azért, mert rosszul neveltem

őket, és nem is a környezetük miatt…

Nézzék meg őket. Bicegnek, púposak, de ez nem miattam van. Balszerencse.

Lehet, hogy a „genetika” a balszerencse tudományos elnevezése?

Marie lányom elmondta az iskolatársainak, hogy két fogyatékos bátyja van. A lányok nem

akarták elhinni. Azt mondták, nem igaz, csak henceg.

Egyik-másik anya azt mondja a gyermeke bölcsője fölé hajolva: „Az ember nem szeretné,

ha felnőne, azt szeretné, ha mindig ilyen maradna.” A fogyatékos gyerekek anyjának az a

nagy szerencséje, hogy hosszabb ideig babázhat.

De egyszer csak a baba harminc kiló lesz, és nem mindig engedelmeskedik.

Az apákat akkor kezdik igazán érdekelni a gyerekek, amikor nagyobbacskák, kíván-

csiskodnak, kérdéseket tesznek fel.

Én hiába vártam erre a pillanatra. Mindig csak ugyanaz az egyetlen kérdés hangzott el:

„Hova megyünk, papa?”

A legszebb ajándék, amit csak adhatunk a gyerekünknek, ha kielégítjük kíváncsiságát,

ha megtanítjuk neki, mi a szépség. Mathieu-vel meg Thomas-val nem adatott meg nekem

ez a szerencse.

Szerettem volna tanító lenni, úgy okítani a gyerekeket, hogy közben ne untassam őket.

Csináltam gyerekeknek szóló rajzfilmeket, de az enyéim nem látták őket, írtam köny-

veket, a gyerekeim nem olvasták őket.

Úgy szerettem volna, ha büszkék rám. Ha azt mondták volna a barátaiknak: „Az én

apukám jobb, mint a tied.”

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy büszkék lehessenek az apjukra, de talán az

apáknak is jólesne, ha gyerekeik csodálattal néznének fel rájuk.

Amikor a televízióban a műsorok közt még volt monoszkóp, Mathieu meg Thomas képes

volt órákon át a készülék előtt ülni, és a képernyőre meredni. Thomas nagyon szereti a té-

vét, főleg azóta, hogy meglátott engem a készülékben. Ő, aki nem lát nagyon tisztán, még-

is felfedezett a képernyőn a többiek közt. Felismert, „Papa!”, kiáltotta.

Az adás után nem akart vacsorázni, ott akart maradni a készülék előtt, és kiabált: „Papa,

Papa!” Azt hitte, akkor visszatérek.

Talán tévedek, ha azt hiszem, hogy nem jelentek sokat neki, és nagyon jól meglenne

nélkülem. Ami megrendít, de egyúttal bűntudatot is kelt bennem. Nehezen tudom elkép-

zelni, hogyan tudnék vele együtt élni, mindennap elmenni a Carrefour gyerekmoziba és

Snoopie-t nézni.

Thomas hamarosan betölti a tizennégyet. Az ő korában tettem le a kisérettségimet.

Elnézem Thomas-t. Nehezen ismerem fel benne önmagamat, nem hasonlítunk egymáshoz.

Talán jobb így. Nem tudom, melyikünknek. Mi ütött belém, hogy szaporodni akartam?

Gőg? Annyira büszke voltam magamra, hogy kis „én”-eket akartam hátrahagyni a Föl-

dön?

Nem akartam egészen meghalni, nyomot akartam hagyni, hogy nyomon követhesse-

nek?

Néha úgy érzem, hagytam nyomot, de olyat, amilyet az ember a frissen fényesített par-

kettán hagy csupa sár cipőjével, és jól leteremtik érte.

Ha Thomas-ra nézek, ha Mathieu-re gondolok, nem tudom, jól tettem-e, hogy megcsi-

náltam őket.

Meg kellene kérdezni tőlük.

De azért remélem, hogy mindent összevetve, az ő kis örömeik, Snoopy, a langyos für-

dő, a macska megsimogatása, a napsugár, a labda, a gyerekfilm, a játékautók, a sült

krumpli… elviselhetővé tették földi életüket.

Emlékszem egy fehér galambra. A gyógypedagógiai intézetben láttam, ahol a gyerekek

kézimunkáztak, vagyis néhányan festékkel mázoltak tele papírlapokat. Mások dermedten

ültek, vagy vigyorogva bámultak a semmibe.

Amikor a fehér galamb berepül a terembe, némelyik gyerek elragadtatva tapsol. A ga-

lamb lehullajt egy-egy kis tollat, amely kacskaringózva lebeg lefelé, az egyik gyerek köve-

ti tekintetével. A műtermet valamiféle béke lengi be, talán a galamb miatt. Néha leröppen

az asztalra, vagy egy gyerek vállára. Az embernek Picasso jut eszébe, a Gyermek galamb-

bal. Egy-két srác megijed tőle, üvölt félelmében, de a galamb jó természetű. Thomas

igyekszik utána, „kispipinek” mondja, szeretné megfogni, lehet, hogy meg akarja kopasz-

tani?

Állat és ember világa ritkán volt ilyen harmóniában. A madáragyak valahogy értik

egymást. Assisi Szent Ferenc ködlik fel, meg Giotto képei a sok-sok madárral.

Az aprószenteknek inkább a kezén marad a festék.

Thomas tizennyolc éves, megnőtt, alig áll a lábán, a fűző már nem segít, ki kell jelölni a

gyámját. Engem választottak.

A gyámnak két lábbal kell állnia a földön, a gyám szilárd, kemény, ellenáll a szélnek,

állva marad minden viharban.

Furcsa ötlet, hogy engem választottak.

Most nekem kell intéznem a pénzügyeit, én írom alá a csekkeket. Thomas fütyül a

pénzre, nem is igazán tudja, mi az. Emlékszem, egyszer Portugáliában, a vendéglőben ki-

vette a tárcámból az összes bankjegyet, és osztogatta boldog-boldogtalannak. Bizonyos

vagyok benne, ha megkérdezném Thomas-t, nem tudna-e nekem adni a pénzét, azt felelné:

„Csak rajta, papa, használd ki, elmegyünk mulatni, együtt herdáljuk el az egész rokkantsá-

gi nyugdíjamat.”

Nem smucig. Veszünk a pénzén egy szép kis sportkocsit. Mint két öreg haver, becsí-

pünk, és indulás. Lemegyünk a tengerpartra, szép, csillárfényes szállodában lakunk, mint a

filmekben, előkelő éttermekben vacsorázunk, pezsgőzünk, untig mesélünk egymásnak,

kocsikról, könyvekről, zenéről, filmről és csajokról beszélgetünk…

Éjszaka sétálunk a tengerparton a széles, néptelen fövenyen. Elnézzük a foszforeszkáló

halakat, amint a sötét vízben fénycsíkot húznak maguk után. Elmélkedünk az életről, a ha-

lálról, Istenről. Nézzük a csillagokat meg a part reszkető fényeit. És mert nem leszünk

mindenről egy véleményen, összeveszünk. Vén hülyének nevez, én meg azt mondom neki:

„Egy kis tiszteletet, ha szabad kérnem, az apád vagyok”, mire ő: „Ugyan mire vagy olyan

büszke?”

A fogyatékos gyereknek van szavazati joga. Thomas nagykorú, szavazhat. Meg vagyok ró-

la győződve, hogy sokat töprengett, aprólékosan elemezte a két jelölt programját, anyagi

megbízhatóságát, sorra vette minden párt vezérkarát, és mérlegelte, mi szól mellettük és

mi ellenük

Még habozik, nem tud dönteni.

Snoopy vagy Csizmás kandúr?

A házigazda kis szünet után hirtelen megkérdezte: „Hát a fiaid?”

Bizonyára nem tudja, hogy az egyik már évek óta nincs köztünk.

Mivel a beszélgetés akadozott, talán attól félt, hogy újra kínos csend áll be. Az étkezést

befejeztük, mindenki a saját hétköznapjairól beszélt, kicsit fel kellett dobni a hangulatot. A

házigazda olyan képet vágott, mint aki valami nagyon jó történetet tud, és azt kérdezte:

„Tudtátok, hogy Jean-Louis-nak két fogyatékos fia van?”

A bejelentés után néma csend lett, azután különös, együtt érző, csodálkozó kíváncsi

zsongás támadt azok közt, akik nem tudták. Egy bájos asszony olyan szomorú, már-már

könnyes mosollyal nézett, amilyet Greuze képein látni.

Igen, az én hétköznapjaim a fogyatékos gyerekeim, de nincs mindig kedvem róluk be-

szélni.

A házigazda azt várja tőlem, hogy szórakoztassam a vendégeket. Kockázatos vállalko-

zás, de én nagyon igyekeztem.

Elmeséltem nekik, mi történt a legutóbbi karácsonyi ünnepségen abban az intézetben,

ahol két gyermekünket elhelyeztük. A fenyőfát fellökték a gyerekek, a kórusban össze-

vissza énekeltek, azután a fenyőfa kigyulladt, a film közben leesett a vetítőgép, a tejszín-

habos tortát felborították, a szülők négykézláb menekültek az asztal alá, hogy el ne találják

őket a fagolyók, amelyeket egy elővigyázatlan apa ajándékba vitt a fiának, és a gyerek vi-

dáman dobálta őket, mindeközben szólt a „Megszületett a kis Jézus” című dal…

Eleinte kicsit feszengtek, nem mertek nevetni. De aztán szép lassan belejöttek. Nagy

sikert arattam. A házigazda örült.

Azt hiszem, máskor is meghívnak.

Thomas beszél a kezéhez, Martine-nak szólítja. Hosszan cseveg Martine-nal, a lány bizo-

nyára válaszol neki, de egyedül csak Thomas érti.

Vékonyka hangon kedveskedik neki. Néha felemelik a hangjukat, Thomas fel van há-

borodva, Martine bizonyára olyasmit mondott, ami nem tetszik neki, olyankor Thomas

elmélyíti a hangját, és leteremti Martine-t.

Talán azt kifogásolja, hogy szinte semmire sem képes.

Tény és való, hogy Martine nem valami ügyes, nincs nagy hasznára Thomas-nak a hét-

köznapi életben, sem az öltözködésnél, sem az étkezésnél. És félrehord: amit Thomas meg

akar inni, azt ő kiborítja, csak matat, nem tudja begombolni az ingét, nem tudja befűzni a

cipőjét, sokszor reszket…

Martine még a macskát sem tudja rendesen megsimogatni, úgy simogat, mintha ütne, és

a macska riadtan menekül.

Martine nem tud zongorázni, nem tud vezetni, még írni sem tud, éppen csak arra jó,

hogy absztrakt rajzokat rajzoljon. Martine talán azt feleli, hogy nem az ő hibája, neki pa-

rancsokra van szüksége. Nem neki kell kezdeményeznie, hanem Thomas-nak.

Ő csak egy kéz.

– Halló, szia, Thomas, papa vagyok.

Sűrű csend.

Nehéz, hangos lélegzés a kagylóban, azután hallom a gondozónő hangját:

– Hallod, Thomas? A papa telefonál.

– Szia, Thomas, megismersz? Itt a papa, jól vagy, Thomas?

Csend. Csak a nehéz légzés… Végre Thomas megszólal. A mutálás óta mély lett a

hangja.

– Hova megyünk, papa?

Megismert. Folytathatjuk a beszélgetést.

– Hogy vagy, Thomas?

– Hova megyünk, papa?

– Mi szépet rajzoltál papának, mamának, Marie nővérednek?

Csend. Csak a nehéz légzés.

– Hazamegyünk?

– Szépeket rajzolsz?

– Martine.

– Martine jól van?

– Szüjtkumpi szüjtkumpi szüjtkumpi!

– Sült krumplit ettél? Jó volt?… Szeretnél sült krumplit enni?

Csend…

– Puszilod a papát? Elbúcsúzunk? Adsz puszit?

Csend.

Hallom, a kagyló leng a levegőben, a háttérben hangok. A gondozónő odajön a készü-

lékhez, közli, hogy Thomas eleresztette a kagylót, elment.

Leteszem.

A lényeget megbeszéltük.

Thomas nincs nagyon jól. Nyugtatót kap, mégis ideges. Néha elkapja a roham, olyankor

nagyon erőszakos. Néha be kell vinni az elmegyógyintézetbe…

Jövő héten elmegyünk hozzá, vele ebédelünk. Hamarosan itt a karácsony, említettem a

gondozónőnek, hogy vinnék neki ajándékot, de mit?

Azt mondta, egész nap zenét hallgatnak. Mindenféle zenét, még klasszikust is. Az

egyik bennlakó szülei muzsikusok, a gyerek Mozartot meg Berliozt hallgat. A Goldberg-

variációkra gondoltam, amelyet J. S. Bach a rendkívül ideges nagyúr, gróf Keyserling

megnyugtatására írt. A gyógypedagógiai intézetben bizonyára sok Keyserling gróf van,

akiket meg kell nyugtatni, J. S. Bach csak a javukra lehet. Elvittem nekik a lemezt. A gon-

dozónő majd próbálkozik.

Ha egy napon Bach helyettesíthetné a Prozacot5…

Harminc év múltán egy fiók mélyén megtaláltam Thomas és Mathieu születési értesítő

kártyáját. Klasszikus kártyák voltak, az egyszerűséget kedveltük, se virág, se gólya.

A papír megsárgult, de nagyon jól olvasható az angol betűtípussal nyomtatott szöveg,

örömmel közöljük, hogy megszületett Mathieu, azután, hogy megszületett Thomas.

Természetesen öröm volt, ritka pillanat, egyedülálló tapasztalat, páratlan élmény, ki-

mondhatatlan boldogság…

Legalább akkora a csalódás.

Fájdalommal közöljük, hogy Mathieu és Thomas fogyatékos, hogy káposztalé van a fe-

jükben, hogy sosem fognak iskolába járni, hogy soha életükben nem lesznek csínytevők,

hogy Mathieu nagyon boldogtalan lesz, és nagyon hamar itthagy bennünket. A törékeny

Thomas hosszabb ideig lesz velünk, egyre hajlottabban… Folyton a kezéhez beszél, nehe-

zen jár, a végén már nem rajzol, nem olyan jókedvű, mint korábban, már nem kérdezi, ho-

va megyünk, papa.

Talán jól érzi magát ott, ahol van.

Vagy pedig már egyáltalán nincs kedve bárhova is menni…

Ha születési értesítést kapok, soha nincs kedvem válaszolni, gratulálni a szerencsés nyerte-

seknek.

Persze hogy irigy vagyok. Később pedig bosszankodom. Amikor néhány év elteltével a

boldog szülők elragadtatottan mutogatják imádott gyermekük fényképeit. Elmondják a

legutóbbi gyerekszájat, előadják, milyen ügyesek a gyerekeik. Én arrogánsnak és közön-

ségesnek látom őket. Mintha valaki a Porschéja adottságait magasztalná az ócska Citroen

2CV tulajdonosának.

„Négyéves, és már olvas, számol…”

Nem kímélnek, megmutatják a születésnapi fényképeket, a kis kincset, amint elfújja a

négy gyertyát, miután megszámolta őket, az apát, amint videofilmet készít. Olyankor gya-

lázatos gondolatok futnak át az agyamon, látom, hogy a gyertyáktól lángba borul a terítő,

a függöny, az egész ház.

5 antidepresszáns – A ford.

Persze hogy a maguk gyerekei a legszebbek, a legértelmesebbek a világon. Az enyé-

mek a legcsúnyábbak, a legbutábbak. Az én hibám, elfuseráltam őket.

Thomas meg Mathieu tizenöt éves korában nem tudott sem olvasni, sem írni, beszélni

is alig.

Hosszú ideig nem látogattam meg Thomas-t. Tegnap elmentem hozzá. Egyre gyakrabban

kényszerül tolószékbe. Nehezen jár. Kis idő múltán felismert, megkérdezte: „Hova me-

gyünk, papa?”

Egyre hajlottabb. El akart menni sétálni. Társalgásunk egyszerű, és mindig ugyanaz.

Kevesebbet beszél, mint azelőtt, de a kezével most is beszélget.

Bevitt bennünket a szobájába. Világos helyiség, sárgára festve, Snoopy, mint mindig,

az ágyon. A falon Thomas korai absztrakt műve, mintha egy pók belegabalyodott volna a

hálójába.

Más épületbe került, tizenkét bennlakó van abban a részben, felnőttek, olyanok, mint az

öreg gyerekek. Kortalanok, datálhatatlanok. Lehet, hogy február 30-án születtek…

A legidősebb pipázik, és a gondozókra ölti a nyelvét. Az egyik lakó vak, a falat tapo-

gatva sétálgat a folyosón. Van, aki köszön, a legtöbben tudomást sem vesznek rólunk. Né-

ha kiáltást hallunk, azután csend, csak a vak papucsának a csosszanásai.

Át kell lépnünk néhány lakót, akik a szoba közepén a földön hevernek, s meredten né-

zik a mennyezetet; álmodoznak, néha bambán elvigyorodnak.

De ez nem szomorú, hanem különös, még szép is. Egyik-másik hadonászik, lassú moz-

dulatai olykor a modern tánc vagy a kabuki színház koreográfiáját idézik. Egy másik az

arca előtt tekergeti a karját, ő Egon Schiele önarcképeire emlékeztet.

Egy asztalnál gyengénlátók ülnek, egymás kezét simogatják. A másik asztalnál egy

bennlakó, a feje búbja kopasz, a többi haja ősz; az ember elképzeli szürke, mellényes ö l-

tönyben, olyan, mint egy közjegyző, csak éppen előkéje van, és azt hajtogatja „Kaka, ka-

ka, kaka…”

Mindent szabad, minden különcség, minden bolondság megengedett, senkit sem ítélnek

el.

Ha itt valaki komoly és rendesen viselkedik, szinte feszeng, az az érzése, nem olyan,

mint a többiek, és egy kicsit nevetséges.

Amikor ott vagyok, butaságokat szeretnék csinálni, mint ők.

A gyógypedagógiai intézetben mindent nehéz, szinte lehetetlen megcsinálni. Felöltözni,

befűzni a cipőt, becsatolni az övet, lehúzni a cipzárt, fogni a villát.

Húszéves öreg gyereket figyelek. A gondozója megpróbálja elérni, hogy a fiú önállóan

egye a zöldborsót. Elképzelem, milyen erőfeszítésbe kerülhet neki minden egyes apró hét-

köznapi teendő.

Néha születik egy-egy kis győzelem, amely olimpiai aranyérmet érdemelne. A fiúnak

sikerült a villájára venni pár szem borsót, és a szájába tenni úgy, hogy nem esett le az

egész. Nagyon büszke, sugárzik, ahogy ránk néz. Legszívesebben eljátszanánk a tiszteleté-

re meg az edzője tiszteletére a nemzeti himnuszt.

Jövő héten a gyógypedagógiai intézetben nagyszabású sportrendezvény lesz, az intézetek

közti XIII. verseny, a kevésbé fogyatékosok indulnak rajta. Több sportágban, lesz

célbagurítás, tricikliverseny, kosárlabda, célbadobás, akadályfutás meg kapura rúgás. Nem

tudok nem gondolni Reisernek arra a karikatúrájára, amely a paralimpiát ábrázolta. A sta-

dion teleaggatva nagy drapériával, a felirat: „Nevetni tilos”.

Persze Thomas nem vesz részt a bajnokságon. Néző lesz. Kivisszük, és a sportpálya

szélére toljuk a székét, hadd élvezze a látványt. Meglepne, ha érdekelné, egyre inkább be-

zárkózik a saját világába. Mire gondolhat?

Vajon sejti-e, mit jelentett nekem harminc évvel ezelőtt az az örökké nevető, fényessé-

ges szőke angyalka? Most inkább olyan, mint egy vízköpő figura, nyálzik, és már nem ne-

vet.

A rendezvény végén eredményhirdetés, érmeket és kupákat adnak át.

Úgy szerettem volna olyan gyerekeket, akikre büszke lehetek. Megmutathattam volna a

barátaimnak a diplomáitokat, azt a díjat és kupát, amelyet a stadionokban nyertetek volna.

Kitettük volna őket a nappali vitrinjébe, a fényképekkel, amelyeken együtt láthattak volna

bennünket.

A képen olyan boldogságos és önelégült képet vágnék, mint a halász, aki az éppen ki-

fogott óriási hallal vétette le magát.

Fiatalkoromban úgy terveztem, hogy egy egész csapat gyerekem lesz. Láttam lelki sze-

memmel, amint énekelve hágok fel velük a hegyre, óceánokat szelek át a hozzám hasonlí-

tó tengerészfiókákkal, világkörüli utat teszek egy vidám, eleven tekintetű gyerekekből álló

törzzsel a nyomomban, akiknek rengeteg mindent megtanítok, a fák, a madarak, a csilla-

gok nevét.

Gyerekeimet megtanítom röplabdázni meg kosárlabdázni, megmérkőzöm velük, és

nem mindig én nyerek.

Gyerekeimnek festményeket mutatok és zenét hallgattatok velük.

Gyerekeimet titokban megtanítom káromkodni.

Gyerekeimnek megtanítom a fingani ige ragozását.

Gyerekeimet megtanítom arra, hogyan működik a robbanómotor.

Gyerekeimnek mulatságos történeteket találok ki.

Nem volt szerencsém. Játszottam a genetikai lottón, vesztettem.

Hány évesek most a gyerekei?

Mit érdekli az magát.

Az én gyerekeim időn kívüliek. Mathieu kortalan, Thomas legalább százéves lehet.

Két hajlott kis aggastyán. Nincsenek egészen maguknál, de mindig aranyosak és ra-

gaszkodók.

Gyerekeim sosem tudták, milyen korúak. Thomas folyton öreg mackóját rágcsálja, nem

tudja, hogy öreg, senki sem mondta neki.

Kicsi korukban gyakran vettünk nekik új cipőt, minden évben egy számmal nagyobbat.

Csak a lábuk nőtt, az IQ-juk nem tartott lépést vele. Idővel inkább csökkenő tendenciát

mutatott. Ők fordítva fejlődtek.

Az ember fiatal marad, ha a gyereke egész életében építőkockákkal meg a mackójával

játszik. Nem nagyon tudja, merre van az arra.

Már nem nagyon tudom, ki vagyok, már nem nagyon tudom, merre van az arra, már

nem nagyon tudom a koromat. Azt hiszem, örökre harmincéves vagyok, és mindenből

viccet csinálok. Az az érzésem, valami nagy bohózatba kerültem bele, komolytalan va-

gyok, semmit sem veszek komolyan. Szamárságokat mondok és írok. Utam zsákutcába

torkollik, életem kiúttalan.