Sándor Petőfi

• Naissance: 1823

• Décés: 1849

• Nationalité:

• Profession(s): Poéte

Son mémorialSándor Petőfi, né Alexander Petrović le 1er janvier 1823 à Kiskőrös et mort le 31 juillet 1849 à Segesvar (aujourd'hui

Sighişoara en Roumanie), était un poète hongrois, considéré comme le poète romantique national de la Hongrie.

Il fut également un acteur de la révolution nationale hongroise de 1848 et trouva la mort lors de la bataille de Segesvar. Il est également un représentant essentiel du courant romantique et du mouvements

des nationalités dans l'Europe de la première moitié du XIXe siècle.

Son père Stevan Petrović (en hongrois István Petrovics) était slovaque (d'ascendance serbe) ; sa mère était Mária Hrúzová dont la langue maternelle était le slovaque.

Il a eu une conscience hongroise de lui-même forte et notable, devenant le chef spirituel des groupes radicaux de la révolution, qui voulaient la totale indépendance vis-à-vis de la monarchie des Habsbourg et une Hongrie libre.Il écrivit une part de la plus grande poésie nationale de la Hongrie.Extrait de son poème, Nemzeti Dal (Chant national), intitulé Debout Hongrois en traduction littérale :– Sur le Dieu des Hongrois – Nous le jurons, – Nous le jurons, – Que nous ne serons esclaves – Plus longtemps !

Ses œuvres : Jean Le Preux (1845)

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:Nincs rád szüksége a világnak,S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdanNépével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten küldteVezérül, a lángoszlopot.Újabb időkben isten ilyenLángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessékA népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítjaKezéből a nép zászlaját,Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akikAzt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert ittenAz ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarábólMindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánálMind egyaránt foglal helyet,Ha majd a szellem napvilágaRagyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,Addig folyvást küszködni kell. –

Talán az élet, munkáinkért,Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinketSzelíd, lágy csókkal zárja be,S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe. (Pest, 1847. január.)