Marion Lennox Ebredo_almok

8/18/2019 Marion Lennox Ebredo_almok

1/59

Marion Lennox

Ébredő álmok

Noha sokan figyelmeztették a fiatal amerikai lányt, hogy ne vezessen éjszaka az ausztrálsivatagban, Cari nem fogadja meg a tanácsot. A baj be is következik: a sötétben kocsija ösz-szeütközik egy kenguruval. Cari súlyosan megsérül, s nehéz helyzetéből Jon Kinnane, a repü-lőszolgálat orvosa menti ki. A kórházi ápolás ideje alatt mély vonzalom támad köztük, ám alány semmiképpen nem hajlandó elárulni, miért hagyta oda igazából szülőhazájával együttorvosi hivatását is…

1. FEJEZETCari Eliss doktornő egy pillantást vetett a mellette lévő ülésen fekvő autótérképre, majd azajkába harapott. A terület, amelyen éppen tartózkodott, a térképen pirossal volt körberajzolvas ugyanazzal a megjegyzéssel ellátva, amelyet hatvan kilométerrel idébb egy átmenti táblánolvashatott: „Védett terület, sátorozás kizárólag hatósági engedéllyel ”.

Slatey Creekig még ötven kilométer volt hátra, jórészt ezen a területen keresztül, amelye tegy bennszülött törzs számára tartottak fent.

Túl nagy terhet vettem a vállamra, gondolta Car i fáradtan. Az elmúlt két éjszakát az árok- parton felvert sátrában töltötte, így nem csoda, hogy a kellemes csapvíz és a puha ágy utánivágyakozás rábírta erre az útra.

Az alkonyat ráborult a pusztaságra, s a táj sugárzó vöröse lassan rozsdaszínűvé vált. Cari

visszaemlékezett Alice Springs lakóinak figyelmeztetésére: „Sose vezessen sötétedés után! Avidék elhagyottnak tűnik, de mihelyt besötétedik, előjönnek a kenguruk. Ott rohannak át azúton, ahol éppen kedvük tartja. Ha pedig összeütközik egy ekkora állattal, hát megnézheti acsinos terepjáróját és feltehetőleg saját magát is, nem beszélve a kengururól!”


2/59

Marion Lennox Ébredő álmok (Szívhang 33.)

2

Cari idegesen pillantott ki az ablakon. A szürkületben már nem tudta kivenni, hogy az á r-nyékszerű körvonalak az útszélen alacsony bokrokat jeleznek, vagy pedig egy ugrásra készülőkengurut.

Semmi esélyem, hogy még ma elérjem Slatey Creeket, sóhajtott Cari. Felejtsük csak elegész nyugodtan a csapvizet és a vacsora melletti meghitt beszélgetést! Nincs más hátra, fel

kell vernem a sátrat, még ha tilos is. Remélem, nem éppen a bennszülöttek szent helyén állokmeg!Ezzel az útszélre kormányozta az autót, és kikapcsolta a motort. Az elmúlt három nap so-

rán mindössze hat járművel találkozott, s ebből arra következtetett, nem fog senkit sem zavar-ni. Igaz, őt sem fogják…

Bosszúsan megrázta a fejét. De hiszen én magam akartam így. Én akartam minél kevesebbemberrel találkozni, hogy tisztába jöjjek magammal, s tudjam, mit akar ok.

Felállította a sátrat, s odatett egy kanna vizet a gyorsforralóra, amikor halk motorzúgásthallott. Felnézett, s az égbolton megpillantott egy kis repülőgépet, amely olyan alacsonyanrepült, mintha a pilóta csak meg akarta volna kérdezni, ki az, aki meg merészeli zavarni a s i-vatagi út magányát.

Már csak ez hiányzott! – sóhajtott a lány. Amint a gép elkanyarodott, törzsén felfedezte akettős szárnyat, az ausztrál légiorvosi segélyszolgálat jelét.

A repülő csak néhány méternyire húzott el a feje fölött. Cari érezte a légáramlatot, s kezét a pokoli zaj miatt a fülére tapasztotta. A gép ismét feljebb emelkedett, s a nő fellélegzett. Meg-könnyebbülése azonban nem tartott sokáig, mivel egy újabb fordulat után a masina leszállás-hoz készülődött.

Jó kis tréfa, gondolta Cari. Épp azon töprengek, milyen magányos vagyok, s tessék, az ég- ből pottyan elém valaki. Mindenesetre csalódniuk kell a vendégeknek, nem vagyok éppenfogadóképes!

S ez nem volt túlzás. Három napja nem tudott rendesen mosakodni, s a térdben levágottfarmerhez viselt gyapjúinge sem volt épp frissen vasalva. Dús, rendszerint aranyosan fénylő

haja most gubancosan lógott a nyakában. Cari önkéntelenül is végigsimított az arcán, s nevet-nie kellett: kormos keze nyilván fekete csíkot hagyott maga után.

De egyáltalán: miért szállt le a gép? Talán a sátorozási tilalommal van összefüggésben? Asegélyszolgálat orvosai nemigen szoktak a közúti rendőrség szerepében tetszelegni!

Cari várakozóan nézte a repülőt, amelyet a pilóta egészen az autó mellé gurított. Még ali gállt meg a gép, amikor felpattant az ajtaja, s egy férfi ugrott könnyed mozdulattal az úttestre.Mögötte feltűnt egy nővérruhába öltözött hölgy is, aki kíváncsian figyelte az eseményeket.

A férfi egy pillanatra megállt, majd beható vizsgálatnak vetette alá Carit és az út mellettfelvert sátrat. Az ismeretlen alak körülbelül harmincöt éves lehetett, termetre magas és karcsú,egyébként pedig izmos volt. Világos szövetnadrágot és kihajtott nyakú, könnyű inget viselt. Aszeme körüli finom ráncok és napszítta sötétbarna haja elárulták, hogy olyan ember, aki gyak-ran tartózkodik a szabadban. Testtartása és arckifejezése higgadt önbizalomra engedett követ-keztetni.

Carit egyáltalán nem lepte meg, amikor a férfi orvosként mutatkozott be: – Jon Kinnane doktor vagyok. – Figyelmesen, de minden érzés nélkül szemlélte a rettentő-

en kimerült nőt. – Minden rendben? Nem sebesült meg? – Nem. – A kocsijával van baj? – Nem.Jon Kinnane szemmel láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

– Akkor, ha szabad érdeklődnöm, miért sátorozik a kindzsarrák földjén?

– Hol? – A kindzsarrák földjén! – Az orvos kinyújtott karjával körbemutatott. – Ez a föld itt akindzsarra törzsé. Ha jól látom, maga amerikai. –A férfi mérgelődését már lehetetlen volt nem


3/59


3

észrevenni. – Maga nem tartozik egyetlen bennszülött törzshöz sem, s fogadni mernék, sáto-rozási engedélye sincs, vagy tévedek?

– Én… Nincs. Kinnane mély levegőt vett, s lassan, megfontoltan folytatta mondandóját, mintha csak egy

nehéz felfogású gyereknek magyarázna:

– A pilóta éppen most tette kockára a fedélzeten tartózkodók életét, hogy a gépet a szürk ü-letben egy számára ismeretlen útszakaszon letegye. Van fogalma arról, hogy miért történt ezaz egész?

– Nincs – válaszolta Cari bizonytalanul. – Mert azt hitte, nekiment valaminek. Ezen a vidéken nem sátorozik csak úgy az ember, k i-

lométerekre nincs ivóvíz. Ezenkívül minden útjelző táblán és minden térképen gondosan felvan tüntetve, hogy tilos a sátorozás. Így aztán arra kellett gondolnunk, hogy balesetet szenve-dett, vagy valami más problémája akadt. – A férfi a repülőgépre mutatott. – Ott bent egy be-teg gyerek fekszik. Remélem, most büszke magára.

Cari arcából kiszaladt a vér. – Sajnálom – dadogta. – Azt hittem…

– Úgy látszik, a gondolkodás nem tartozik az erősségei közé – szakította félbe az orvos kö-nyörtelenül, majd órájára pillantott. – Három percen belül összepakol, s ismét úton lesz.

– De… De hát nem tudok tovább vezetni! – Hogyhogy nem?Cari a repülőre nézett. A pilóta és az ápolónő minden szót hallott, s szemmel láthatóan

mindketten jól szórakoztak. – Már besötétedett! – Lassan a lány is kezdett dühbe gurulni, mivel Kinnane a legcsek é-

lyebb mértékben sem tanúsított érdeklődést a helyzete iránt. – Azt tanácsolták, ne vezesseksötétedés után.

– De akkor miért hajtott a bennszülöttek területére, ha tudta, hogy sötétedés előtt nem érlakott településre?

– Fogalmam sem volt, milyen rosszak az utak. Némely helyen még húsz kilométerrel semtudtam menni a homokátfúvások miatt. Már régen Slatey Creekben kellene lennem.

– Sajnálom, nem mondhatok mást, itt nem maradhat – közölte a férfi udvarias, de határ o-zott hangon.

– Tulajdonképpen miért? Nem zavarok semmit és senkit. Mégsem kockáztathatom az éle-temet, hogy ilyen körülmények között vezessek egy elhagyott úton. Nem tudom elképzelni,hogy idejön egy őslakos és elkerget.

– Nem is. Az itt élő emberek igen barátságosak. Sohasem követelnének magától semmit, snem is űznék el.

– Akkor hát miért kell elmennem? – Mert zavarja a vidéket! Az emberek itt a földjükre vannak utalva. Úgy akarnak élni,

ahogy az őseik éltek évezredeken keresztül. A táplálkozásuk az állatállományuktól függ. Máraz is nagy engedmény volt a kindzsarrák részéről, hogy beleegyeztek az útépítésbe. De ha mára sátorozást is megengednék, akkor kénytelenek lennének az állataikat mindig hátrább és hát-rább szorítani. Kell hogy legyenek olyan területek, amelyeken csak kindzsarrák tartózkodhat-nak, különben nem lenne esély kultúrájuk fennmaradására.

Cari csodálkozva nézett a férfira; az orvos a maga kérlelhetetlen logikájával arra kényszerí-tette, hogy ismét vágjon neki a végtelen országútnak. A lány szemébe könnyek tolultak.Gyorsan elfordult, s kezdte visszapakolni kevés holmiját a terepjáróba.

Jon Kinnane mégiscsak észrevehette a könnyeket, mert hangja már kevésbé nyersen csen-gett:

– Ha nem akar vezetni. Itt hagyhatja a kocsiját, s velünk jöhet Slatey Creekbe. – S mi lesz az autóval? – Holnap fel kell bérelnie valakit, aki idehozza magát a kocsiért.


4/59


4

– Köszönöm az ajánlatot, de nem fogadom el. Boldogulok magam is – közölte Cari határ o-zott hangon, azzal nekilátott a sátor lebontásának.

Jon kissé meghökkenten nézett a törékeny fiatal nőre, aki szilárd eltökéltséggel pakoltaössze a holmiját.

– Biztos, hogy elboldogul egyedül is?

A lány fel sem nézett. – Hát persze – válaszolta keserűen. – Nem kell itt ácsorognia, becsszóra, továbbmegyek. – Mehetünk, Jon? – kérdezte a csinos, körülbelül Carivel egykorú ápolónő, miközben ő is

kimászott a gépből, s hozzájuk ballagott. – Nem szívesen szakítom félbe a csevegést, de vanegy betegünk a fedélzeten.

– Rendben, Liz. – A férfi még egy pillantást vetett Carire. – Tehát nem fogadja el az aján-latomat? Pedig maga fáradt, és sötétben nem veszélytelen vezetni ezen az úton.

– Köszönöm, de majd elleszek valahogy. Az orvos intett a pilótának.

– Nos, itt nincs szükség ránk. Tehát irány haza! Cari összegöngyölte a sátorlapot. Nem nézett fel, amikor az orvos és a nővér visszaszálltak

a gépbe. Csak azután egyenesedett fel, hogy a motorzúgás már elhalt a messzeségben; akkoraztán tenyerébe temette az arcát, és felzokogott.

Teljesen besötétedett, mire mindennel végzett. Noha már elment az étvágya, kényszerítettemagát, hogy egy-két kekszet elrágcsáljon, hiszen tudta, hogy órákba telhet, amíg rendes enni-valóhoz juthat. A kannában lévő víz még forró volt, így jó erős kávét készített magának, aztánsóhajtva ismét a kormányhoz ült.

Már nem haragudott, egyszerűen csak fáradt volt, s egy kicsit szégyellte magát. Természe-tesen tisztában volt vele, hogy a három ember mit kockáztatott, amikor leereszkedtek az útra,hogy állapota felől érdeklődjenek.

Magányérzete akkor enyhült valamelyest, amikor Jon Kinnane-re és a férfi szemének szi-gorú pillantására gondolt. Miattam aggódott, - gondolta fájdalmasan. Lehet, hogy buta, elké-

nyeztetett tyúknak tart, de akkor is aggódott miattam. Ilyesmit pedig az ember nemigen ta- pasztal orvosoknál!

Cari kazettát tett a rádiómagnóba. Egy évekkel ezelőtti dzsesszkoncert hangjai töltötték beaz utasteret. A vidék látszólag teljesen elhagyatott volt, jól lehetett az úton haladni. A lány agázpedálra lépett.

S ekkor hirtelen felbukkant a kenguru. Egyik pillanatról a másikra már ott is állt az úton, és belebámult a fényszórókba. Cari kétségbeesetten beletaposott a fékbe, s félrerántotta a ko r-mányt. Ám hiába, elkésett. A lökhárító az állatnak ütközött, a kocsi megpördült, s lecsúszottaz útról. A laza burkolatú útpadkán a lány elveszítette uralmát az autó felett, mire az felborult,majd pörgő kerékkel megállapodott az oldalán.

Éjszakai csend ereszkedett a baleset színhelyére. Cari tudatáig mindössze egy híres dzsesszénekesnő hangja hatolt el homályosan. Először

azt hitte, hogy a koncerten ül, és átengedte magát a nagyszerű dallamnak, ám a beléhasítófájdalom visszarángatta a valóságba. Mintha késsel szabdalták volna a hátától a lábáig. Felki-áltott, de senki sem hallotta.

Ahogy kitisztult a feje, megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Hát persze, a kenguru! A kocsija az oldalán feküdt, ő pedig beszorult a kormány mögé, méghozzá úgy, hogy félig

az ülés háttámlájára lógott. Körülötte a legmélyebb sötétség honolt. Fogalma sem volt, me d-dig fekhetett eszméletlenül. Csak néhány perc lehetett, mert még mindig ugyanaz az énekhallatszott a magnóból, s csak most kezdődött egy másik szám. Cari feszült idegeinek túlsá-gosan is hangos volt a zene. A minden mozdulatra beléhasító fájdalom ellenére felegyenese-

dett és kikapcsolta a magnót. A sivatag csendje szinte lepelként borult rá. Beszorultam, - gondolta, és megtapogatta a végtagjait. A feje fájt, a homlokán pedig vala-mi nedveset érzett. Hamar rájött, hogy ez csak vér lehet.


5/59


5

Megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába. A heves fájdalomtól ismét elájult. A következő órák folyamául Car i időnként magához tért, ám mihelyt megkísérelt változ-

tatni a helyzetén, ismét elveszítette az eszméletét. Lassan kivilágosodott: a nap felkúszott a látóhatárra; az autóban fenyegetően emelkedni

kezdett a hőmérséklet. A kocsi oldala vetett ugyan némi árnyékot, de a forróságot természete-

sen nem tartóztathatta fel. A lány egyszer hátra akart nyúlni az ivóvizes kannáért, de nem tud-ta elérni. Reménytelenség és kétségbeesés kerítette hatalmába. Alaposan rám jár a rúd, - gondolta

keserűen. Először az orvosi pályafutásom végét jelentő bírósági tárgyalás, Harvey gyáva visz-szavonulása, s most még ez is! Bárcsak meghaltam volna!

Ahogy telt a nap, úgy növekedett pokolivá a forróság. Cari minduntalan elveszítette azeszméletét, úgyhogy a végén nem is tudta, mennyi ideje húzza már ebben az állapotban. Ahőség, a fájdalom és a szomjúság közepette egyszer csak eszébe jutott Jon Kinnane.

– Jönni fog – suttogta maga elé Cari, mint valami fogadalmat. – Visszajön, egészen bizto-san visszajön!

A fejében lassan a repülőgépmotor zúgása is felhangzott, mintha csak zenei aláfestést nyú j-

tana a kántálásához. A zúgás egyre hangosabb lett, ám Cari csak akkor döbbent rá, hogy való- ban motorzúgást hall, amikor a zaj fülrepesztően felerősödött, majd a repülőgép leszállásaután hirtelen elhalt.

Cari a tudatára telepedő ködön át még hallotta, amint szólítják, és hogy sietős léptekkel kö-zelednek a forró homokon. Aztán valaki feltépte a hátsó ajtót. A lány nem tudott megfordulni,de a visszapillantó tükörben egy férfit látott az autóba bemászni. Tekintetük találkozott; JonKinnane volt az.

– Tudtam, hogy jön – suttogta Cari.Ami a következő órákban történt, csak hellyel-közzel hatolt el a lány tudatáig. Eltartott egy

ideig, amíg kiszabadították a terepjáróból, ő azonban egész jól tűrte a megpróbáltatást, hála aJon által beadott fájdalomcsillapítónak. Emlékezett rá, amint a férfi hozzákúszott. Inni adott

neki, s nyugtató szavakat suttogott. Többé már nem félt. Jon K innane mellette volt, s ez vala-milyen oknál f ogva mindent elviselhetővé tett. Ebben a pillanatban fenntartás nélkül megbí-zott benne, s ezen a legkisebb mértékben sem csodálkozott.

Arra azonban, hogy miként emelték be a repülőgépbe, miként jutottak Slatey Creekbe, ésmiként vitték kórházba, Cari már nem emlékezett. A gyógyszerek megtették hatásukat: el-aludt.

Amikor Cari felébredt, egy kórház vizsgálójában találta magát. Meglepetten nézett körülebben a szokatlan helyzetben. Hiszen eddig ő mindig az orvos volt, és sohasem a beteg!

Jon Kinnane az ágya mellett állt, de éppen háttal neki, mert keresett valamit a műszeres

kocsin. Milyen erős, - gondolta Cari, mikor már lassanként visszatért a tudata. Erős és meg- bízható! Ebben a pillanatban Jon visszafordult, észrevette a lány nyitott szemét, és elmosolyodott.

– Úgy, szóval ismét köztünk van, Cari. – Honnét tudja a nevem? – A lány akadozva beszélt, mert még mindig tartott a fájdalom-

csillapító hatása. Az orvos egy asztalra mutatott, amelyen Cari utazótáskája feküdt.

– Vettük magunknak a bátorságot, s egy kicsit beletúrtunk a holmijába. Megtaláltuk az út-levelét is, úgyhogy most már valamivel okosabbak vagyunk. Elnézést, de egyáltalán nem volttársalgóképes állapotban.

– Tulajdonképpen mi történt?

– Elütött egy jól fejlett kengurut. Nem emlékszik? Cari habozott.

– Elpusztult? – kérdezte döbbenten.


6/59


6

– Igen, mégpedig feltehetően azonnal. Nem sokon múlott, hogy nem került maga is a so r-sára. Ami azt illeti, elég gyorsan hajtott.

Cari megértette a szemrehányást. Felidézte magában azokat a kengurukat, amelyeket eddigaz ausztrál tájakon látott; az a tény, hogy felelős egy állat elpusztulásáért, végképp elkeserítet-te. Könnyek folytak végig az arcán.

– Rettentően sajnálom – suttogta, és a fal felé fordította az arcát. Jon különös pillantást vetett rá. – Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a közlekedésbiztonsági k iselőadással – mondta szá-

razon, majd kérdő tekintetet vetett az ágy mellett eddig szótlanul álló ápolónőre: – Előkészí-tették a műtőt?

– A műtőt? – Cari megrökönyödve fordult vissza. – Össze kell foltoznunk valamit, de nem vészes. – A medencecsontom tört el? – kérdezte a lány elhaló hangon. Tudni akarta a legkisebb részleteket is, ám Jon csak amolyan mindenki által érthető ma-

gyarázatot adott, elvégre nem sejthette, hogy Cari is orvos. – Igen. Megröntgeneztük, de szerencsére nem bonyolult a törés, így is eltart azonban egy

darabig, mire helyrejön. – A férfi megérezte, mennyire fél a lány, úgyhogy kedvesen Carivállára helyezte a kezét. – Ne aggódjon, értjük a dolgunkat.

Cari a férfi szemébe nézett, s úgy érezte, félelme tovaszáll. Másodpercekig nem tudtak szabadulni egymás tekintetétől.

Az ajtó hirtelen kinyílt, s egy szélesen mosolygó fiatalember lépett be. Kigombolt fehérköpenye alól elővillant könnyű nyári ruhája. Jon csaknem kényszeredetten fordította el szeméta betegről.

– Cari, hadd mutassam be Rod Daniels doktort. Egyébként honfitársa. A fiatalember az ágyhoz lépett, és ránevetett Carire.

– Igen, én is amerikai vagyok – üdvözölte. – Mégpedig New Yorkból. – Én Kaliforniában élek – mondta a lány gyenge hangon.

– Nem tesz semmit – évődött a férfi. – Jon, felőlem kezdhetjük! Kinnane injekciós tűt vett a kezébe, majd barátságosan Carihez fordult:

– Elég a fecsegésből. Ideje, hogy szép álmokat kívánjak, hölgyem!

2. FEJEZET

Cari mintha álomvilágban töltötte volna a következő napokat. Időről időre megpillan tottaJon Kinnane arcát, amint az orvos figyelmesen szemlélte és óvatosan vizsgálta őt. Ápolónőkléptek az ágyához, akik hol injekciót adtak be, hol kedves szavakkal bátorították; a lány azon-

ban alig fogott fel valamit a körülötte zajló eseményekből.

Négy nappal a baleset után végre tökéletesen magához tért. A nap besütött az ablakon, s et-től olyan világos lett, hogy Cari ismét fájdalmasan behunyta a szemét, annyira bántotta azerős fény. Egy pillanatig gondolkodnia kellett, amíg eszébe jutott, hol is van. Aztán megintkinyitotta a szemét, és körülnézett.

A feje fölött sóoldattal teli üveg lógott. Hát persze, - gondolta; biztosan sok folyadékot ve-szítettem, amíg órák hosszat feküdtem a forróságban. De miért vagyok egyáltalán kórházban?Aztán ismét eszébe jutott: igen, medencecsonttörés! Az orvos legalábbis ezt mondta.

Óvatosan megmozgatta a lábujjait és a lábát; gond nélkül ment a dolog, még ha fájt is.Megkönnyebbülten felsóhajtott: hál' Istennek, a gerincem legalább nem sérült meg!

Ebben a pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, s Jon Kinnane lépett be. – Jó reggelt! – üdvözölte.

– Reggel? – Cari csodálkozva nézett ki az ablakon. – Milyen nap van ma? – Péntek. – Péntek? Négy napig feküdtem öntudatlanul?


7/59


7

Jon nevetett.

– Hétfőtől csütörtökig nem sok dolog történt itt. A szórakoztató műsorokat pedig jövő hé-ten úgyis megismétlik. – Elővette a lány kórlapját, és figyelmesen tanulmányozni kezdte.

– Van valami? – Cari türelmetlenségéhez képest a férfi túl lassan olvasott. – Nem, semmi. Mindeddig normális lefolyású az eset, s magát is beleértve, mindenki na-

gyon igyekszik, hogy jól alakuljon a vége. – Eltekintve attól, hogy miattam van ez az egész cirkusz. – Hát, ezellen nem tudok semmit sem felhozni. – Csak ne vigyorogjon olyan kétértelműen! Nyilván azt gondolja, hogy megérdemeltem. –

Cari még a mérgelődése ellenére is észrevette, milyen megnyerően néz ki az orvos, ha moso-lyog… – Na jó – adta be a derekát bizonyos szempontból igaza van.

– Talán elég lett volna, ha valaki alaposan elfenekeli. Tudja, a medencecsonttörés, vala-mint az, hogy tizennyolc órát feküdt egy összelapult autóban, egy kicsit azért sok volt.

Cari zavarodottan nézett a férfira. – Tisztában van vele egyáltalán, hány éves vagyok? – Hát persze. Megtaláltuk a jogosítványát, amelyben az áll, hogy huszonhét éves. De nem

látszik különösképpen érettnek és felnőttesnek. – Köszönöm – sziszegte a lány sértődötten. – Ne szállítsuk Perthbe? – kérdezte az orvos hirtelen. – Perthbe? Hogyhogy? – Eredetileg már mindjárt hétfőn oda akartuk vinni, de a nagy vérveszteség miatt sokkos

állapotban volt, egyébként pedig a folyadékveszteséget is pótolni kellett. Tanácsosnak tűnttehát, hogy először megszüntessük ezt a rossz állapotot, de azért még elég sokáig kell kórház-

ban feküdnie. El tudom képzelni, hogy egy nagyobb klinikán esetleg jobban érzi magát. Cari behunyta a szemét. Még mindig gyenge volt, s nehezére esett összpontosítania. Perth! Ha apa meg akarja tudni, hol vagyok, mindenekelőtt a nagyvárosokat telefonálja

körbe, - gondolta. S amilyen balszerencsés vagyok, biztosan meg is talál.

Ezzel el is volt döntve a dolog. Kinyitotta a szemét, és nyugodtan nézett Jon Kinnane-re. – Nem, köszönöm – mondta eltökélten. – Ha elfogad betegének, inkább itt maradnék. Jon egyetértően bólintott, majd mintegy mellékesen megkérdezte:

– És a szülei? Nem ragaszkodnának különleges ellátáshoz? – Maga aztán tényleg elkényeztetett, gazdag nebáncsvirágnak tart! Kinnane nem felelt, csak levette a betegfelvételi űrlapot a Cari ágya melletti polcról.

– A papírjaiból nem derült ki a foglalkozása, ezt még pótlólag be kell írnom. Mit dolgozik? Cari a fejét rázta.

– Nem vagyok állásban. Ez beleillik a maga által kialakított képbe, nem igaz? Cari Eliss, agazdag, beképzelt amerikai turista, aki bajt okoz magának, de a körültekintő Jon Kinnanemegmenti.

– Nem érdekel, hogy mivel foglalkozik, vagy mit csinált a múltban. Ha itt akar maradni, a betegem lesz az elkövetkező hetekben, s egyedül ez számít.

– Semmi lelki fröccs? A férfi mosolyra húzta a száját.

– Semmi lelki f röccs – biztosította Carit. – Körülbelül egy hónap múlva elhagyhatja a kór-házat, s az élete hátralévő részét olyan értelmetlenül töltheti, ahogy csak akarja. Az én felada-tom abban áll, hogy rendbe hozzam a testét, nehogy cserbenhagyja a következő ostobaságaialkalmával. Most pedig szeretném megnézni, mire jutottam eddig.

Tíz perccel később már be is fejeződött a vizsgálat; Cari kimerülten feküdt a párnáján. – Már sokkal jobban állnak a dolgok – állapította meg Jon elégedetten.

– Jobban? Fáj mindenütt, de legfőképpen a fejem! – Látnia kellett volna magát, amikor beszállítottuk! Úgy festett, mint aki egy rémfilm fő-szerepére készül! Különösen ami a lábát illeti.


8/59


8

– És a medencecsontom? – Igen, már mondtam, hogy eltört a medencéje, de a tört részek szerencsére nem csúsztak

össze. Körülbelül egy hetet kell tökéletes nyugalomban feküdnie, ezt követően pedig mintegyhárom hétig még bizonyára a vendégünk lesz, amíg a csontjai ismét terhelhetőek lesznek, stovábbutazhat. Ennek ellenére állítom, hogy szerencséje volt a szerencsétlenségben!

– Alig hiszem, ahhoz képest, ahogy most érzem magam! – Szerencséje volt, ha mondom, mégpedig óriási. Aki ép bőrrel megúszik egy ilyen balese-tet, annak csak szerencséje lehet.

– Jól van, jól van – adta meg magát Cari. – Szerencsém volt. – Mondja csak jó hangosan! – szólalt meg egy ápolónő, aki közben hangtalanul Jon mellé

lépett. Sokatmondó pillantást vetett a férfira, majd így szólt: – Meg kellene igazítani Mr.Sandersen infúzióját, Jon.

Az orvos felsóhajtott. – Rendben van, Maggie, megyek már. – Azzal odaintett Carinek, s elhagyta a szobát. – Margaret Brompton főnővér vagyok – mutatkozott be az ápolónő. – De szólítson csak

nyugodtan Maggie-nek, mindenki így hív. Nem sokat adunk itt a formaságokra.

Cari azonnal rokonszenvesnek találta a nővért. Ránevetett, s megpróbált kissé felülni. Pró- bálkozását azonban rögtön abbahagyta.

– Köszönöm! Cari Eliss vagyok.- Ezt már tudom, én töltöttem ki maga helyett a felvételi lapot. Az Egyesült Államokból

való? Mit csinál itt, Ausztráliában? - Utazgatok - válaszolta a lány szűkszavúan. - Teljesen egyedül? Ebben az országban? Vagy nincs teljesen észnél, vagy nagyon bátor,

esetleg mindkettő. Ért az autókhoz? – Hát, az enyémet nem nagyon tudtam az úton tartani – ismerte be a lány zavartan. – Én inkább úgy értettem, ért-e a szereléshez? Mit csinál, ha lerobban az autója? – Tudok segíteni magamon.

– És mit csinál, amikor nem utazgat a nagyvilágban? Mi a foglalkozása? Cari habozott. Most mit válaszoljon erre a kérdésre? Nehezére esett, hogy hazudjon a ba-

rátságos és együtt érző nővérnek. – Semmit – mondta végül. – Nem dolgozom. – Némely embernek jól megy, s maga, úgy látszik, közéjük tartozik. – Maggie elgondol-

kodva nézett a lányra, ám rövid szünet után fecsegő hangnemben folytatta: – Nem tudom,miért, de Jon Kinnane annyira aggódott magáért, hogy utasította a pilótát, más útvonalon té r-

jen vissza, mert ellenőrizni akarta, hogyan boldogul. Ha nem teszi, maga már halott. Most pedig nyissa ki szépen a száját.

A nővér lázmérőt helyezett Cari nyelve alá, s megtapintotta a pulzusát. A beszélgetés egy-előre befejeződött. A lány megpróbált megfelelő választ találni Maggie megjegyzésére, demég mindig nem volt képes világosan gondolkodni. Amint a főnővér elvette a lázmérőt, egy-

ből lecsukódtak a szemei, annyira kimerítette a két beszélgetés. Amikor ismét felébredt, a függönyök már be voltak húzva, s Jon Kinnane megint az ágy

lábánál állt, és figyelmesen tanulmányozta a kórlapot. Két szemöldöke között mély ránc hú-zódott. Cari egész hosszan megfigyelhette az orvost.

Milyen ember lehet? – gondolkodott el. Remélhetőleg érti a dolgát, mert ha hibázik, mar a-dandó károsodást szenvedek. De erre úgysem kerül sor.

Elképzelte, mi lett volna, ha a baleset Kaliforniában történik. Édesapja sebészprofesszor-ként minden elérhető szakorvost kirángatott volna az ágyából. S talán még most is, ha értesí-tené… Nem, a világ minden kincséért sem! Cari majdnem rosszul lett még a gondolattól is. A

párnába nyomta az arcát, mintha csak menekülni akarna rémképeitől. Jon figyelmét nem kerülte el a gyenge mozdulat. Felemelte a fejét, és a lányra nézett.


9/59


9

– Csak lépést tartok az eseményekkel – mondta megnyugtatóan. – Nyugodtan aludjon to-vább.

– És maga? Maga sohasem alszik? – érdeklődött Cari, mivel a falióra szerint már éjfélre járt.

– Nemsokára én is lefekszem. Csak még ellenőrzöm a betegek állapotát, mielőtt éjszakára

magukra maradnának. Nem szeretem különösebben, ha álmomból riaszt egy vészhívás. Azalvás számomra szent dolog. – Részemről ma éjjel nem fenyegeti veszély – jelentette ki Cari bátor mosollyal. – Szépen

ágyban maradok, hiszen más választásom úgysincs. – Ebből indulok ki én is – nevetett Jon. – A maga esetében nincs okom az aggodalomra. – Kellemetlenül érintene, ha álmatlan éjszakákat okoznék magának. – Szívesen elhiszem magának – mondta halkan az orvos, és kiment.

Egy további hét kellett ahhoz, hogy Cari lassacskán jobban érezze magát. Már kevesebbfájdalomcsillapítóra volt szüksége, a sokk elmúlt, és sebei is begyógyultak.

A Kinnane doktorhoz fűződő kapcsolata sajátosan feszült maradt. Úgy érezte, hogy a férfiinkább örült volna, ha ő hozzájárul a Perthbe való átszállításához. Néhányszor még felkínáltaa lehetőséget, ő azonban mindannyiszor visszautasította. Igaz, hogy Slatey Creek nem a világközepe, de itt legalább el tudott rejtőzni családja fürkész tekintete elől.

A kórházban állandó sürgés-forgás volt, a rendelkezésre álló húsz ágy közül többnyire egysem állt üresen. Cari nemsokára megismerte az összes orvost, nővért és a személyzet többitagját. Maggie-vel remekül megértették egymást, Rod Daniels doktor és közte pedig egyene-sen őszinte barátság fejlődött ki. A férfi gyakran meglátogatta, mivel különös vonzalmat é r-zett iránta.

– Tulajdonképpen Kalifornia melyik részéről származik? – kérdezte egyszer. – Nem szeretnék az otthonomról beszélni, Daniels doktor – hárította el Cari az érdeklődést,

egyúttal azonban kedvesen az orvosra mosolygott, mivel nem akarta megbántani. Rod sem vette zokon a rendreutasítást, s csak magában morfondírozott tovább. Most a lá-nyon volt a kérdezés sora.

– S maga miért dolgozik itt? – Mert olyan izgalmas. Már ifjúkoromban azt képzeltem, milyen izgató lehet a légi men-

tőknél dolgozni. És mi történik? Két évre elvállalom a dolgot, mire egy rádióadó elé ültetnek,és egész nap azt teszem, amit egy átlagos praxisban kell. A különbség pusztán annyi, hogymég csak nem is látom a betegeimet, s a kórtüneteket úgy kell elmondatnom velük.

– Sok esetben ez bizonyára előnyös – vetette ellen Cari. Közben fel akart ülni, de a mozdu-lat még mindig fájdalommal töltötte el, úgyhogy elfintorította az arcát.

– Rossz? – érdeklődött Rod együtt érzően. – Adhatok fájdalomcsillapítót, ha akarja.

A lány megrázta a fejét. – Köszönöm, de inkább nem. Már Jon is felajánlotta, én azonban nem akarok többet. Afájdalom elviselhető, gyógyszerek nélkül pedig végre világosabban tudok gondolkodni.

Rod egyetértően bólintott. Nem sokkal később elbúcsúzott, és visszatért a helyére. Éppen látogatási idő volt. Mivel az ágyszomszédját körülvették a rokonok és barátok, Cari

nem tudott elaludni. Hátradőlt, behunyta a szemét, és eltöprengett, hogy mi lesz vele. Néhány hét múlva ismét talpra állok. Ha valahol a közelben laknék, biztosan hamarabb el-

hagyhatnám a kórházat. De hová menjek? Egyedül még jó ideig nem ülhetek kocsiba ezen azelhagyatott vidéken. Természetesen el is repülhetek Perthbe… De ez az út sokba kerülne;hiszen már így is majdnem a végén járok a pénzemnek. A terepjáróra ugyan van biztosításom,de eltart egy ideig, míg kifizetik a pénzt. S persze vissza is térhetek az Egyesült Államokba.

Nem, még nem mehetek haza, még nem! Még nem tudok a családom és a barátaim szemé- be nézni. De akkor mit tegyek? Az orvosi hivatás és Harvey: eddig ezek töltötték ki az élete-met. De mi maradt belőle?


10/59


10

– Csak nem sír, Cari? Jon! Milyen nesztelenül lépett az ágyához! A lány gyorsan megkereste a zsebkendőjét.

– Fájdalmai vannak? – kérdezte az orvos aggódva. – Nem, nincsenek. Tényleg, doktor úr, jól érzem magam. – Csak egy kis lehangoltság, ugye? Cari, miért nem akarja, hogy értesítsük a családját?

Gondolom, van valaki, aki aggódik magáért! A lány visszafojtott egy keserű mosolyt. Hát persze hogy aggódik a családom, - gondolta.De csupán a jó hírnevük miatt! Az apám és a fivéreim azt gondolják, még a végén valamiolyat teszek, ami bemocskolja a család nevét, ami rossz hírbe keveri a nagy Eliss professzortés a fiait. Anya… igen, anya biztosan aggódik, de hát ezt sohasem vallaná be az apámnak.

Felsóhajtott, és szomorúan megrázta a fejét. – Egyedülálló vagyok. – A f üggetlen nő… – viccelt Jon, mintha csak filmcímet idézne. – Ami a függetlenséget illeti, hát eléggé az vagyok. – Anyagi problémái vannak? – kérdezte Kinnane hirtelen, mivel nem kerülte el figyelmét a

lány ideges hangja.

– Nem. – Tényleg nem? – Azt hiszem, az anyagi körülményeim nem tartoznak önre, Kinnane doktor. Volna szíves

azt tenni, amit eredetileg is tervezett, s nyugton hagyna? – Ez ugyan udvariatlanság volt, deCari nem tudott másként kikecmeregni a kellemetlen helyzetből. A férfi jelenlétében valahogymindig elveszítette az önuralmát.

Jon sietve megvizsgálta a lányt, majd szó nélkül kiment a teremből. Cari a párnába temettea fejét, és sírva fakadt.

Kis idő múlva azonban megint megzavarták. – Mi ez? Csak nem könnyek? – Maggie lépett az ágyához, s egy bögre forró kakaót nyú j-

tott át.

Cari tétován elmosolyodott, félig ülő helyzetbe tornázta magát, s köszönettel elvette a bög-rét.

– Mióta a főnővér dolga, hogy enni-inni adjon a betegeknek? – próbálta meg Cari másra te-relni a beszélgetést.

– Egyáltalán nem az övé! Csak tudja, minden beteget rendszeresen látogatnak, kivéve ma-gát, s Kinnane doktor úgy véli, talán olyan problémái lehetnek, amiket egy nőnek szívesebbenelmondana. – Odahúzott egy széket és leült. – A nőknek egymás között jobban megered anyelvük.

– Jon Kinnane szeretne a lehető leghamarabb kitenni innét, az együttérzéséről pedig ne is beszéljünk!

– Na, ebben azért nem vagyok olyan biztos. – Maggie elgondolkodva nézett a lányra. – Tehát mi nyomja a szívét?

– Én… nem szeretném… – Úgy értem, mit csinál, ha elengedjük? – vágott a főnővér a szavába. – Nem tudom, még nem gondolkoztam rajta. – Visszamegy Perthbe? – Feltehetőleg meg kell várnom, míg a biztosító kifizeti a gépkocsi miatt járó pénzt.

Ugyanis nem vagyok olyan jól eleresztve, mint ahogy azt Kinnane doktor hiszi. – Hogy tudta magát Ausztráliában eddig fenntartani? – Alkalmi munkákból. Hol pincérnő voltam, hol takarítottam, ahogy jött. Mindig kerestem

annyit, ami elég volt ételre és benzinre, így itt tudtam maradni.

– S miért akar mindenáron Ausztráliában maradni? – Mert nem akarok hazamenni!Kifecsegte hát a titkát, mielőtt még meggondolhatta volna.


11/59


11

A következő kérdést a főnővér már minden kertelés nélkül tette fel, miközben teljes rokon-szenvvel nézett a lányra.

– Nem szeretnék a magánéletében vájkálni, kedvesem, de miért nem akar hazamenni? – Mert otthon olyan dolgok történtek, amelyekkel még nem vagyok képes szembenézni –

válaszolta Cari őszintén.

– Az otthoniakkal van baja? – Is… Meg mindenféle más dologgal. Hosszú hallgatás következett. Cari eleinte azt hitte, hogy tovább folyik a kérdezősködés,

ám hamarosan kiderült, hamisan ítélte meg a kedves Maggie-t. Az ápolónő felállt, és elvettetőle a bögrét.

– Ha esetleg szállásra lenne szüksége, amíg tovább tud utazni, ajánlhatnék valamit. A fé r- jem, Jock vezeti a Slatey Creek-i gazdaságot. Mi egy nagy, régi és rendetlen házban lakunknégy kilométernyire a várostól. Ha nem bánja, hogy két kisfiúval, rengeteg háziállattal és ha-talmas porfelhőkkel kell töltenie az idejét, szívesen látjuk.

Cari meglepetten nézett rá. – Nem is tudom… Csábítóan hangzik, de nem akarok…

– A terhünkre lenni – fejezte be Maggie nevetve a mondatot. – Hát nem fog, higgye el! Itta kórházban körültekintő, hatékony és mindig szolgálatkész ápolónő vagyok, otthon azonbanhagyom, hogy mindenki gondoskodjék saját magáról. Őszintén szólva, még örülnénk is a tár-saságának, hiszen a világnak ebben a csücskében meglehetősen magányosan él az ember, slátogatók sem igen jönnek.

– Hát ha így áll a dolog… – mosolyodott el Cari. Hatalmas kő esett le a szívéről. – Persze hogy így áll! – Maggie szeretetteljes anyai pillantással nézett a lányra. Hirtelen

kinyújtotta a kezét, és megérintette Cari fénytelen haját. – Tudja, mit? Hozok egy tál vizet, ésmegmosom a haját.

– Le akartam vágatni. – Kár lenne érte – tiltakozott a nővér. – Fogadni mernék, ha megmossa és megkeféli, cso-

dálatosan néz ki. Bárcsak nekem is ilyen lehetne, a férjem ugyanis a dús hajú nőket szereti. – Valamiért mégis feleségül vette! Maggie huncutul elmosolyodott.

– Ó, tudja, egyéb tulajdonságaim ellensúlyozták a pompás haj hiányát.

Egy órával később Cari kimerülten, ám sokkal jobban érezte magát; a haja aranyló felhő-ként fogta körül keskeny arcát. Az ápolónő elégedetten szemlélte művét. Cari már alig tudtanyitva tartani a szemét, ennek ellenére ránevetett Maggie-re.

– Nagyon hálás vagyok – suttogta. – Tudom, gyermekem, különben nem csináltam volna – válaszolta a nővér vidáman, majd

elbúcsúzott. A lány a párnára hajtotta a fejét. Már majdnem elaludt, amikor Jon Kinnane bejött. A szo- bában félhomály uralkodott, s Cari inkább érezte a férfi jelenlétét, mintsem látta az alakját.Ahhoz is fáradt volt, hogy köszönjön neki, ezért inkább csöndben fekve maradt.

Az orvos meg sem próbálta megszólítani vagy a beteglapját megvizsgálni. Csak állt az ágy mellett, és nézte a keskeny, sápadt arcot a szőke hajkorona közepén.

Cari egészen addig figyelte a férfit félig leeresztett szempillái mögül, amíg hamarosanmély álomba nem merült.

Másnap, amikor felébredt, könnyűnek és szabadnak érezte magát, ahogy a reggeli napfény beáramlott az ablakon. Mozdulatlanul feküdt és elgondolkozott, miért is érzi olyan jól magát,mint már régóta sohasem. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap este Jon Kinnane az ágya

mellett állt, és őt nézte…


12/59


12

Nem, utasította rendre magát, és megrázta a fejét: azért örülök, mert összebarátkoztamMaggie-vel. Elfogadom az ajánlatát. Biztosan jó dolog lesz vele és a családjával lakni, s bizo-nyára valahogy hasznossá tudom tenni magam.

Még egy hónap haladék, még egy hónap gondolkodási idő, és ezalatt meg kell hoznom avégső döntést, - tette hozzá magában.

A k órteremben lassan megindult az élet. Egy ápolónő bejött és segített Carinek a mosak o-dásban. kicserélte az ágyneműt, majd reggelit hozott neki. A lány éppen befejezte az étkezéstés az éjjeliszekrényére tette a tálcát, amikor megjelent Jon is. Az orvos már az ajtóból ráneve-tett, mire Cari szíve hevesen dobogni kezdett.

Mit tesz ez a férfi velem? – kérdezte magától Cari. Ha egy kicsit is barátságos hozzám, mársutba dobom az óvatosságot…

– Nos, hogy vagyunk ma? – érdeklődött Jon tárgyilagos hangon. – Jól, köszönöm. A lány megpróbált nem gondolni rá, hogy a férfi néhány órával azelőtt miként állt az ágyá-

nál. Csak ne tulajdoníts neki túl nagy jelentőséget, figyelmeztette magát. Hiszen csupán a szo-

kásos esti körútját végezte. Amire viszont te gondolsz, nem más, mint egy, a világban magá-nyosan bolyongó ember vágya, és… És micsoda? Semmi! Nincs semmire és senkire szüksé-gem!

Jon Kinnane kezébe vette Cari kórlapját, átfutotta, majd elégedetten bólintott. – Jól halad a gyógyulásban. Azt hiszem, ma délelőtt már kipróbálhatjuk, hogyan boldogul

a járókerettel. – Az jó lenne! Minél előbb állok talpra, annál jobb. – Cari a férfira nevetett. – Na, nem

mintha nem érezném itt jól magam – tette hozzá nyájasan. – Jó, jó, értem. – Az orvos viszonozta a nevetést. – Elvégre otthon érzi magát a legjobban

az ember. Foglaljunk magának esetleg repülőjegyet Perthbe, amire elbocsátjuk? Cari mosolya lehervadt. Megint az az érzése támadt, hogy Kinnane doktor, amilyen gyor-

san csak lehet, meg akar szabadulni tőle. – Nekem nem olyan sietős. Maggie nővér felajánlotta, lakjam náluk, amíg annyira meg

nem gyógyulok, hogy vezetni tudjak. – Gondolhattam volna! – Ezt hogy érti? – Maggie nővér igen nagylelkű. – Úgy mondja, mintha nem értene egyet a dologgal. – Mondtam ilyet? – Szó szerint ugyan nem, de a hanghordozása sokat elárul. Az orvos elgondolkozva nézett rá.

– Hát igen – szólt elnyújtott hangon, majd így folytatta: – Most pedig bocsásson meg, ké-rem, de várnak a betegeim. – Azzal sarkon fordult és kiment.

Cari utánanézett. A legszívesebben kiöltötte volna rá a nyelvét, mint valami neveletlenfruska.

Amikor Maggie nem volt szolgálatban, Liz McKinley helyettesítette. Őt egészen más fábólfaragták, mint a főnővért: hűvösség és céltudatosság jellemezte, csak ritkán bocsátkozott ba-rátságos beszélgetésbe a betegekkel. Fiatal volt, és rámenős, s emellett nagyon jól nézett ki.Mint a többi nővér elejtett megjegyzéseiből kiderült, szemet vetett Jon Kinnane-re.

Cari, noha ágyhoz volt kötve, hamarosan egész jól átlátta a Slatey Creek -i kórház működé-sét.

A klinika talán legfontosabb pontját egy kis rádiószoba jelentette, ahol valaki állandóan

szolgálatot teljesített. A jelek szerint szabályszerű rendelés folyt az éter hullámain keresztül,de természetesen vészhívások is befutottak, vagy egyszerűen csak annyit közöltek, mikor é r-


13/59


13

kezik újabb beteg. Ilyenkor az ügyeletes mindig Jont vagy Rod Danielst hívta a készülékhez.Cari a hangok ból már ki tudta venni, mennyire sürgős egy eset.

Jon vagy Rod lehetőség szerint mindig a kórházban tartózkodott, mivel gyakran érkeztekolyan kérdések, amelyekre azonnal kellett válaszolni. Mindazonáltal előfordult, hogy nemlehettek jelen, mert távoli településeken lévő betegeket kerestek fel.

Egy reggel Cari hallotta, amint Jon és egy ápolónő összekészíti a szükséges holmit, hogyfelkeressenek egy beteget egy száz kilométerre fekvő gazdaságban. Ekkora táv megtételéheztermészetesen repülőgépet kellett igénybe venni.

Nem sokkal később Liz lépett Cari szobájába, s egy járókeretet hozott magával. – Kinnane doktor azt mondta, hogy mozognia kell – közölte kertelés nélkül. – Itt a járók e-

ret.

Azt látom, - gondolta Cari, de lenyelte a gúnyos megjegyzést, és kissé felemelkedett azágyában.

A következő percek merő kínt jelentettek a számára. Liz a hóna alatt támogatta, úgy állttalpra, de a fájdalomtól és a gyengeségtől azonnal megszédült. Csak csoszogva tudott néhánylépést tenni az ajtóig, majd vissza az ágyhoz. Mivel azonban Liznek nem akarta azt az elégté-telt nyújtani, hogy sírni lássa őt, visszatartotta könnyeit. A rövid ideig tartó mozgás után Carisápadtan és a megerőltetéstől verejtékezve hanyatlott vissza az ágyra.

– Délután megint megpróbáljuk – szólt Liz szenvtelenül, s a járókeretet úgy állította a falmellé, hogy Cari állandóan láthassa.

Nem sokkal később Rod jött be; részvéttel nézett a lányra. – Kér valamit a fájdalmak ellen? – Igen, legyen szíves – válaszolta Cari bátortalanul. Amikor a gyógyszer éppen hatni kezdett, felbolydult a kórház: Rodot kihívták, s tíz perc

múlva a klinika terepjárószerű mentőautója is kigördült a parkolóból.

– Mi történt? – kérdezte Cari a teát hozó konyhástól. – Egy idősebb ember kaphatott szívrohamot. Éppen most telefonált a felesége, hogy be-hozza a kórházba. Daniels doktor meg elé sietett. Nem szívesen hagyja orvos nélkül a klin i-kát, de ez vészhelyzet volt. – A konyhásnő elmosolyodott. – Át kell adnom minden betegneka doktor úr üzenetét, hogy ne most szíveskedjenek rosszul lenni, hanem várják meg, amígvisszajön.

Majd igyekszünk, - gondolta Cari. Két orvos nyilvánvalóan kevés ennek a kórháznak. Azta kifejezést, hogy szabadságra menni, bizonyára nem is ismerik. Kényes helyzet!

Cari éppen visszafeküdt a párnáira, s már be is hunyta a szemét, amikor meghallotta, amintegy autó csikorogva fékez a főbejárat előtt. Először azt hitte, Rod jött vissza, ám hallotta,hogy valaki végigfut a folyosón. Aztán női hang hallatszott. Egészen biztosan Maggie volt az,

noha a hangja egy halálra vált, kétségbeesett anyáéhoz hasonlított. Cari megfordult az ágyában, s így a nyitott ajtón át éppen a nővérszobába látott. A helyiségüres volt. Súlyos lehetett a helyzet, ha az összes ápolónő a beteg körül sürgölődött!

Cari visszafeküdt, s riadtan fülelt. Hangokat hallott, amelyekből aggodalom és döbbenetcsendült ki, s néha felhangzott egy számára jól ismert hang is: egy gyermek ziháló lélegzése.

A lány egészen csendben feküdt az ágyban. Fulladásos köhögés, - gondolta, mégpedig sú-lyos eset. Amikor a gyer eket a szobája előtt elgurították, még jobban ki lehetett venni a ful-dokló hörgést. Cari ijedten tartotta vissza maga is a lélegzetét: ez nem is fulladásos köhögés,ez rosszabb! S nincs orvos a kórházban!

A gyereknek vagy valamilyen tárgy került a légcsövébe, vagy gégefedő-gyulladása van, -gondolta döbbenten. Ez a lehetőség olyan félelmetes volt, hogy Cari a fájdalmai ellenére is

felült. Ám aztán habozni kezdett.


14/59


14

Vajon beavatkozhatok-e ebbe az ügybe? – fontolgatta. Már nem gyakorlom többé a hivatá-somat. Eb ben a pillanatban meghallotta egy férfi dühös hangját, és ugyanakkor Maggie zok o-gását.

Nincs más választásom, gondolta Cari. Ha nem avatkozom közbe, meghal a gyerek. Minden erejét összeszedte, magához húzta a járókeretet, és megpróbált talpra állni. A ne-

héz, de sikeres próbálkozás után kilépett a folyosóra. A vizsgálóig tartó út végtelennek tet-szett.A kezelő kopott ágyán egy kilenc év körüli fiú feküdt. Liz oxigénmaszkot szorított a szájá-

ra és az orrára. Mellette Maggie és egy magas, testes férfi állt – valószínűleg a gyerek apja – ,akik aggódva figyelték a jelenetet. Maggie kisfia volt az életveszélybe került gyerek!

Cari csak egy másodpercet tétovázott. Egyetlen pillantással felfogta a helyzetet; már majd-nem vége volt mindennek. A gyerek ernyedten hevert a fekvőhelyen, üveges tekintete amennyezetre meredt. A lány mély levegőt vett, két kézzel megmar kolta a járókeretet, s oda-húzta magát a priccshez. Ujjaival megérintette a kis testet: forró volt. legalább negyven fokláza lehetett.

Liz csak most vette észre Carit.

– Menjen ki! – parancsolta nyersen, majd gyors pillantást vetett egy nővérre. – Azonnalvezesd ki!

– Orvos vagyok – szólalt meg Cari, és kinyújtotta a kezét. – Adja ide a maszkot!Liz zavar odottan nézett a lányra, aztán indulatosan félretolta a kezét.

– Nem tudom, mit akar – sziszegte –, de ez nem a legjobb pillanat viccelődésre. Azonnalmenjen vissza a szobájába!

Cari minden erejét összeszedte, s erélyes hangon közölte: – Orvos vagyok. Egyetemi diplomával és szakvizsgával rendelkezem. – A férfi felé fordult.

– Véleményem szerint a fiának gégefedő-gyulladása van. Ha azonnal nem segíthetek rajta,megfullad.

Az ágyon fekvő kis test már csaknem elkékült.

– Egy szavát sem hiszem – vágott közbe Liz. A férfi azonban hitt neki. Anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a fiúról, megragadta a

maszkot, amelyet Liz még mindig a kezében tartott. – Kérem, tegye meg, amit tud – zokogta.Cari a gyerekre összpontosított. Most sem Liz, sem a lábát hasogató fájdalom nem számí-

tott. Gyors mozdulattal kinyitotta a gyerek száját, és megvizsgálta a szájüreget. Liz meg akar-ta akadályozni, de Maggie férje visszatartotta. A férfi sejtette, hogy egyedül ez a törékeny,fiatal nő tud segíteni a fián. Feszült csend ereszkedett a szobára.

A szájüreg szabad volt, ahogy Cari sejtette, de végül is biztosnak kellett lennie mindenben. – Hozzák ide a műszeres kocsit! – Mivel semmi sem történt, Cari felemelte a fejét, s szigo-

rúan az ajtó mellett álló nővérre nézett: – Most rögtön! Néhány pillanattal később Cari már a kezében tartotta a lélegeztető csövet és a gégetükröt.

Nem először végzett ilyen beavatkozást. Problémát csak a lába jelentett: vajon elbírja-e, hogykét kezével szabadon végezhesse a dolgát? El kell hogy bírjon a lábam, gondolta Cari, s nek i-kezdett.

A csövet óvatosan bevezette a fiú torkába. A többiek pisszenni sem mertek. A cső végre ahelyére került. Cari mély levegőt vett. Alapjában véve a beavatkozás nem bonyolult, csaknémi tapasztalattal és megfelelő tapintási érzékkel kell rendelkezni hozzá.

– Van a házban oxigénpalack? – kérdezte nyugodt hangon. Liz nem válaszolt, Maggie ellenben, visszanyerve lélekjelenlétét, térült-fordult, s hozta a

kívánt tartályt. Kisvártatva már áramlott is az éltető gáz a fiú tüdejébe.

Cari felegyenesedett; többet pillanatnyilag nem tehetett. Vajon jókor avatkozott-e be? Te-kintetét le sem vette a fiú arcáról. Lassan, egészen lassan eltűnt az egészségtelen sápadtság, sismét enyhe pírnak adta át a helyét: a fiú lélegzete mélyebb és egyenletesebb lett. Sikerült!


15/59


15

Cari viszont már nem tudta tartani magát, forróság és fájdalom öntötte el. Az emberek arcaösszemosódott a szeme előtt. Megpróbált megkapaszkodni a járókeretben, de csak a levegőtmarkolta. Aztán összeesett.

Amikor magához tért, már az ágyában feküdt. Mellette egy bátortalan ápolónő és Maggieférje állt.

– Jól van a gyerek? – kérdezte Cari, amint eszébe jutottak a történtek. – Igen, jól – nyugtatta meg a nővér. – Adjanak neki chloramphenicolt, intravénásán – suttogta a lány, noha a medencéjét és a

lábalt szaggató fájdalomtól ismét majdnem elájult. – Már régen meg kellett volna kapnia.Daniels doktor visszajött már?

– Éppen most érkezett meg a mentővel. – Azonnal értesítsék! – rendelkezett Cari elhaló hangon. Az ápolónő kisietett. Cari Mr. Bromptonra nézett.

– Maga hozott a szobámba? Köszönöm! A férfi lehajolt, s megfogta a lány keskeny kezét.

– Én köszönöm magának!

– Nemsokára túl lesz r ajta – biztatta Cari. – Most már nem hagyhat ki a lélegzete, ott van benne a cső. Menjen csak, és győződjön meg róla. – Rámosolygott a férfira.

Negyedóra múlva bejött Rod Daniels. Idegesnek és feszültnek látszott. Egy pillanatig né-mán állt Cari ágyánál, és sajátos arckifejezéssel nézett a lányra.

– Azt hiszem, a lekötelezettje lettem – szólalt meg végül. – Öröm volt a számomra – próbált meg tréfálkozni Cari. – El tudom képzelni! Törött medencével doktorosdit játszik! Maga tényleg orvos? Cari némán bólintott. Rod zavartan csóválta a fejét.

– Ki gondolta volna! Megmentette a gyerek életét, tudatában van ennek? Kinnane alaposanleszedi majd rólam a keresztvizet, s még rossz néven sem vehetem tőle.

– Miért?

– Előírás szerint egy orvosnak mindig a kórházban kell maradnia. – Végül is sürgős esethez hívták. – Sürgős eset! Tudja, mi volt az? Vaklárma! De még ha tényleg szívinfarktusról lett volna

szó, akkor is mentősökre kellett volna hagynom az esetet, vagy értesíteni Jont. Mégis válla l-tam a kockázatot, és ha maga nincs itt…

– De itt voltam – szakította félbe Cari. – Rákötötték már a fiút az infúzióra? – Igen. A gégefedő duzzadtsága egy-két óra múlva valószínűleg lelohad. Adtam neki még

nyugtatót is, nehogy kihúzza a csövet, ha magához tér. – Rod! – Igen? – Esetleg adna nekem is valamit? – Fájdalmai vannak? – Egy kicsit – felelte Cari színtelen hangon. Jon késő délután jött vissza beteglátogató körútjáról. A lány hallotta, amint végigment a f o-

lyosón, majd a nővérszobában Roddal, Lizzel és Maggie-vel beszélgetett. A fájdalmak sze-rencsére már nem is voltak olyan metszőek.

Eltartott egy kis ideig, amíg Jon Cari szobájába jött. Az ágyához lépett, és sokáig csendbennézte a lányt.

– Nem akarja esetleg maga is megkérdezni, hogy tényleg orvos vagyok -e? – kérdezte Cari. – Nem. – A férfi nem fordította el a tekintetét. – Rod megvizsgálta? – Nem.

– Maggie szerint csúnyán elesett. Gondolja, hogy baja történt? – Lehetséges.


16/59


16

Az orvos k inyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított a lány homlokán, mintha csak egyijedt kisgyereket vigasztalna. Szürke szemében részvét és nyugodt bizonyosság csillogott.

– Nos, akkor a végére kell járnunk a dolognak, nem igaz? Jon mosolygott. Cari úgy érezte, hogy elmerül a tekintetében. Tágra nyitott szemmel nézett

az orvosra, s Kinnane-t is mintha megbűvölték volna. Olyan volt, mintha valami általuk fel-

foghatatlan, ugyanakkor nem kívánt dolog fogva tartaná a pillantásukat. Cari érezte egyre növekvő nyugtalanságát. Nagy erőfeszítéssel félrefordította a fejét, és be-fogta a szemét.

Hadd gondolja Jon, hogy kibírhatatlan fájdalmaim vannak… vagy gondoljon, amit akar. Nem, nem akarom még egyszer átélni! Nem akarok beleszeretni Jon Kinnane-be. Ő sem akartőlem semmit, hiszen csak a betege vagyok, s ráadásul teher a nyakán.

– Nos, rendben van. – Jon hangja váratlanul keményen csengett. Cari ismét az orvos felé fordította a fejét. A férfi hűvösen és tárgyilagosan viszonozta a pil-

lantást. – Akkor először megröntgenezem.

3. FEJEZET

A röntgenfelvételek alapján kiderült, hogy Cari az összeeséskor nem szenvedett további sé-rülést. A fájdalmak abból adódtak, hogy idő előtt terhelte meg a még nem egészen összefo r-rott csontokat. Noha a lábán lévő seb az esés nyomán kissé kinyílt és vérzett, nagyobb pro b-léma nem adódott.

Kinnane bekötözte a sebet, hátrébb lépett az ágytól, és elégedetten bólintott. – Na, megvolnánk. Most rendes kis beteg módjára huszonnégy órát mozdulatlanul fekszik,

s megint ugyanott lesz, ahol tegnap tartott. A járókeretet mindenesetre elviszem, nehogymegint ostoba gondolatai támadjanak.

– Ostoba? – Ez nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, - gondolta a lány. A férfi nevetett:

– Nos, ha a dolgot annak az orvosnak a szemszögéből nézi, aki mindent elkövet, hogy ösz-szedrótozza a medencéjét, akkor kifejezetten ostoba eset volt. Jamie Brompton szempontjábólviszont egyáltalán nem volt ostobaság, amit tett. A fiú szerencsésnek mondhatja magát.

– Pillanatnyilag bizonyára nem ezzel foglalkozik – vetette közbe Cari. – Pillanatnyilag nem gondol semmire, a világ számára most teljesen közömbös, viszont a

gégéje és a légcsöve óráról órára javul – mondta Jon, majd kis szünet után folytatta: – Maggieazt mondja, hogy maga képzett orvos, és még szakvizsgája is van. Miért nem gyakorolja ahivatását?

Cari behunyta a szemét.

– Talán mert nem érdekel az orvostudomány. Kinnane nem kérdezősködött tovább, mindössze így szólt: – Mindenesetre jó éjszakát kívánok magának !Másnap reggel Cari sokkal jobban érezte magát, s állapota napról napra javult. A hét végé-

re már egészen könnyedén mozgott a járókeret segítségével. A Jamie Brompton esetében végzett sürgős beavatkozása óta a kórház dolgozói sokkal ba-

rátságosabban viselkedtek vele. Mintha másként néztek volna rá, miután kiderült, hogy ő isorvos.

Jon ritkán látogatta meg, csak a szokásos reggeli és esti vizitnél bukkant fel. Cari viszontalkalmanként hallotta, hogy Kinnane mennyire közvetlenül cseveg a többi beteggel. Erre az-tán kitört rajta a féltékenység, s emiatt nem győzött magán mérgelődni.

Rod ellenben minden alkalmat megragadott, hogy felkeresse Carit. Meg akarta tudni, holvégzett, s elismerően füttyentett, amikor meghallotta az egyetem nevét. Véletlenül Jon is é p-

pen abban a pillanatban lépett a szobába. Rod sugárzó tekintettel nézett a munkatársára.


17/59


17

– Tudod, melyik egyetemre járt az ifjú hölgy? Mivel Jon nemigen volt tisztában az Egyesült Államok orvostudományi intézményeinek a

hírnevével, Rod gyorsan felvilágosította. – Bármelyik pillanatban bejegyeztethetné magát Ausztráliában is – mondta végül. – Aztán ugyan miért? – kérdezte Cari nevetve.

– Hát hogy segíthessen nekünk! Nagyszerű megoldás lenne ez a problémáinkra, nem igaz,Jon?Kinnane elgondolkozva nézte Carit.

– Unatkozik?A lány arcába szökött a vér. Jon még mindig nem tette félre az előítéleteit, - gondolta félig

szomorúan, félig dühösen. Még mindig azt hiszi, olyan gazdag vagyok, hogy csak kedvtelé s- ből dolgozom.

– Már nem gyakorlom a hivatásomat – közölte nyomatékosan. – Miért nem? – Kinnane kérdését nyomasztó csend fogadta. – Mert elkövettem egy hibát, ami miatt meghalt egy ember – mondta ki végül. – Ha veszi

magának a fáradságot, és átlapozza a kaliforniai bíróság aktáit, megtudhatja, hogy egy biz o-

nyos Cari Eliss doktornő gondatlanság miatt vétkesnek találtatott. Figyelmetlenségem folytán pedig egy gyerek meghalt. És most nem szeretnék többet erről a témáról beszélni.

Jon továbbra is a lányt nézte. – Ugye azt mondta Maggie-nek, hogy diplomás orvos, így van? Cari fájdalmasan bólintott.

– Visszavonták a működési engedélyét is? – Nem hagyná végre abba? – Cari most már önuralmának utolsó maradékait összeszedve

nézett Jonra, miközben újra érezte a köztük lévő különös feszültséget. – Semmi köze hozzá,Kinnane doktor, hogy gyakorlom-e a hivatásomat, vagy sem. Már rég elhatároztam, hogysoha többet nem fogok orvostudománnyal foglalkozni, s ezt be is tartottam volna, ha szegényJamie nem kerül olyan kétségbeejtő helyzetbe.

– Nem venné át tőlünk a rádiós tanácsadást? Jon minden átmenet nélkül feltett kérdése mind Carit, mint Rodot meglepte. A lány egy

pillanatra elnémult, majd megrázta a fejét. – Éppen az előbb mondtam, nem gyakorlom többé a hivatásomat. – Hallottam. Ha nem lennénk mi is kétségbeejtő helyzetben, nem kérdeztem volna meg

magát. Már tizennégy napja nálunk van, tudja, milyen körülmények között dolgozunk. Ittnégy orvosnak kellene szolgálatot teljesítenie, ehelyett mindössze ketten vagyunk. Az, amitJamie-vel átélt, máskor is előfordul.

– Nem praktizálok – rázta a fejét Cari. – Persze, és tudjuk, hogy miért. De ha ennek ellenére készek vagyunk együttműködni ma-

gával… – Nem! – A lány hangja szinte kiáltásként csattant. – Cari, maga tartozik nekünk. – Ezt meg hogy érti? – Ha nem lett volna az orvosi repülőszolgálat, maga már rég halott lenne. Mindazonáltal

nem várjuk el, hogy ismét visszatérjen tanult hivatásához, csak azt kérjük, vállalja el az orvositanácsadást arra a hat hétre, amíg úgysem tudja elhagyni Slatey Creeket.

– Ez nem tisztességes magától – közölte Cari halkan. – Tisztában vagyok vele – bólintott Jon, aztán elnevette magát. – Fenyegetek, nyomást

gyakorlok, s ha kell, mindent bevetek, csak hogy megfelelő számú munkatársat biztosítsakennek a kórháznak.

– Nem lehet. – Dehogynem – kötötte Jon az ebet a karóhoz. – A következő hat héten tétlenségre leszítélve. Mint kezelőorvosa, meggyőződésem, hogy valami értelmes tevékenység nagyban elő-


18/59


18

segítené a gyógyulási folyamatot. Ezért érintkezésbe lépek az ausztrál orvosi kamarával, és bejegyeztetem magát.

– Nem! – Miért nem? – Mert… mert…

– Ez nem különösebben meggyőző indok, Eliss doktornő!

Cari nem tudta, Jon hogyan intézte el, de a lány három nap múlva már az ausztrál orvostár-sadalom bejegyzett tagja volt. Kisvártatva egy hatalmas rádióadó-készülék mellett találta ma-gát, s Kinnane már magyarázta is neki az első leckét.

Ezt megelőzően Jon és Rex elmondta a szükséges műszaki részleteket. A rázúduló újdon-ságok igencsak megterhelték Cari figyelmét. Másfelől viszont kórházi múltjából magávalhozta a műszerek és berendezések kezelésének tudományát, s megfelelőnek érezte magát afeladathoz, még ha pillanatnyilag zsongott is a feje a váratlanul sok új ismerettől.

– Körzetünkben minden háztartásban és gazdaságban található orvosi alapfelszerelés, mintamaz ott. – Jon a háttérben álló nagy dobozra mutatott. – Ezt rendszeres időközönként szük-ség szerint kiegészítik, s a mindenkori leghatékonyabb eszközökkel és szerekkel látják el. – Hosszú leltár jegyzéket nyújtott át Carinek. – Ezen körülbelül száz tétel van feltüntetve, ame-lyekkel minden körülmények között elsősegélyt vagy alapkezelést lehet nyújtani.

Cari rápillantott a listára: tényleg mindent tartalmazott, ami szükséges lehetett az elsőse-gélyhez vagy akár egyszerűbb betegségek hosszabb ideig tartó kezeléséhez.

– De hogy írja le a beteg a tüneteket? – érdeklődött, mert emlékezett arra az időre, amikoraz elsősegély-állomáson dolgozott. Az emberek bejöttek, és azt mondták, hogy fáj a mellk a-suk vagy a hasuk, valójában azonban bárhol lehetett a fájdalom eredete.

Jon két lapot mutatott fel, amelyeken az emberi testet elöl- és hátulnézetben ábrázolták, srészletezték. Illetve jól elkülönítették rajta a gyógyászatilag fontos területeket.

– Ilyen szemléltető ábrák minden háztartásban és tanyán találhatók a körzetünkben – ma-gyarázta. – Előfordulhat, hogy fel kell szólítania a beteget, tartsa maga elé a képet, s úgy írjale a tüneteket. Egyébként betegeink között sok az idős ember, aki rossz körülmények közöttél, s nehezen fejezi ki magát. Figyelmesnek és türelmesnek kell lennie!

Cari bólintott; már kezdte érteni a dolgot. – S mit csináljak, ha az a benyomásom, hogy a beteget személyesen is meg kell nézni? Jon Rex felé intett.

– Rex öreg róka a csapatban. Ha azonnali beteglátogatás szükséges, ő majd megszervezi.Ha maga úgy gondolja, hogy erre alkalmas a beszélgetést követő héten is valamelyik nap, azöregfiú majd megmondja, mikor és hol lesz a következő rendelés, vagy szükség van-e külön-rendelésre. Egyébként Rex ismeri a legtöbb betegünket, s tudja, hogy az illető oda tud-e utaz-

ni saját erejéből, vagy mi gondoskodjunk -e róla. Ha kétségei támadnának, forduljon biza-lommal hozzá. Cari Rexre mosolygott, aki tényleg bizalomgerjesztően hatott, s a lány érezte, hogy ez az

ember sohasem hagyná cserben. – Az első távrendelésekor lehetőség szerint én is készenlétben leszek majd – folytatta

Kinnane. – Ha szüksége lenne rám, küldje értem Rexet. Nos, most el kell mennem az egyik betegemhez.

– Ez minden, amit pillanatnyilag tudnom kell? – érdeklődött Cari. – Azt hiszem, igen. Az első hívások feltehetőleg néhány percen belül be is futnak. Talán

még egyet: néhány ember egész évben teljes visszavonultságban él, s nagyon egyedül érzimagát. Ha lehetőséget kapnak, órákon át beszélnek és ezzel foglalják a vonalat. Néha bizony

szigorúan félbe kell szakítani őket. A fecsegésre itt van azonban a „galah órája”. – Az meg mi?


19/59


19

– A galah erre a vidékre jellemző madárfajta, amely arról híres, hogy be nem áll a csőre. Róla neveztük el a szolgáltatást. Eszerint naponta egyszer felszabadítjuk a hullámhosszokat,hogy a „szomszédok” beszélgethessenek egymással, akár száz kilométer távolságból is.

Az orvos az órájára pillantott, s Cari ezt úgy értelmezte, hogy a férfi már elég időt töltött atársaságában. Kinnane komolyan ránézett.

– Isten hozta az ausztrál orvosok körében, Eliss doktornő! Most azonban magára hagyom amunkájával. Miután Jon kiment a szobából, a lány másodpercekig szinte kővé váltan ült a rádió adó -

vevő előtt; aztán mély levegőt vett, s intett Rex-nek.A férfi beállította a készüléket, s rövid közleményt adott le minden állomásnak. Miközben

beszélt, Cari az emberekre gondolt, akik most ezen a tágas vidéken készülékeik előtt megtud- ják, hogy ezentúl egy doktornő viseli gondjukat. Különös érzés töltötte el.

Az első hívó inkább kíváncsi volt, mint beteg – éppen csak meg akarta ismerni Carit. Nem-sokára azonban minden visszatért a régi kerékvágásba.

Ahogy Jon előre jelezte, a panaszok többsége szokványos orvosi eset volt: magas lázzalvagy fülfájással küszködő gyerek, ízületi bántalmakban szenvedő öregek, idült beteg rokonai-

kat ellátó emberek. Akadt üzemi baleset és kisebb sérülés is. Olykor lehetett tőle tartani, hogysúlyos az eset, ám Cari mindig felismerte, miről van szó valójában.

Amikor az utolsó hívótól is elbúcsúzott, már éppen két órája ült a készülék előtt anélkül,hogy észrevette volna az idő múlását. Csak amikor ismét Rex felé fordult, hasított belé a már

jól ismert fájdalom. A munka alatt teljesen megfeledkezett róla. Elégedetten ment vissza a szobájába, s lefeküdt. Tizenkét hónap óta először gyakorolta a

hivatását, s végre ismét hasznos embernek érezte magát. No és mit változtat meg ez? – tette fel magának a kérdést, miközben fáradtan behunyta a

szemét. Megesküdtem, hogy soha nem fogok praktizálni, és Jon is úgy kerül, mint a pestisest. Nem, nem, ha pestises lennék, Kinnane doktor önfeláldozóan ápolna.

A szokatlan megterheléstől kimerülten, és a nem túl rózsás jövőtől lehangoltan Cari mély

álomba zuhant. Késő délután Maggie jött látogatóba. Mivel Cari még mindig aludt, a főnővérnek úgy kel-

lett felráznia. – Ébresztő, hétalvó! – kiáltotta vidáman. A kórházi egyenruha helyett világos színű nyári

ruhát viselt; szemmel láthatóan nem volt szolgálatban. – Maggie! – szólította meg Cari őszinte örömmel, miközben felült. – Hogy van Jamie? – Borzasztóan fontosnak érzi magát – válaszolta a látogató, s elfintorította az arcát. – Vé-

gül is messze földön ő az egyetlen gyerek, aki majdnem meghalt, mégis életben maradt. Atestvére, David már szinte sárga az irigységtől.

– Elmúlt a fertőzés? – Miután Maggie bólintott, Cari folytatta: – Akkor tehát nemsokáravisszajössz dolgozni?

A történtek után szinte észrevétlenül tértek át a bizalmasabb tegezésre. – Nem, még nem. Egyébkent is szabadságra akartam menni, s úgy gondoltam, most itt az

ideje. Jamie-nek jót tesz a fokozott figyelem, hiszen akárhogyan nézzük, mégiscsak rossz é l-mény volt számára ez az egész dolog. Azonkívül takarítanom is kell már, különben elborít

bennünket a homok! Egyszóval otthon vagyok, s készen állok a vendégfogadásra. Akkor jössz?

– Nem is tudom… még mindig akarjátok? – Hát persze! – Maggie megfogta a lány kezét, s komolyan ránézett. – Sokat köszönhetünk

neked, s tiszta szívből szeretnénk, hogy hozzánk költözz. Cari boldogan nevetett. Aztán elmesélte, mit végzett délelőtt, végül hozzátette:

– Egyáltalán nem tudom, hogy ilyen körülmények között elhagyhatom-e a kórházat.


20/59


20

– Ez nem gond! Addig itt maradhatsz, amíg legalább egy kis szakaszon nem tudsz vezetni,aztán hozzánk költözöl. Ameddig nem dolgozom, az autóm úgyis csak otthon áll, ha tehátátköltöztél és kényelembe helyezted magad, bármikor használhatod, amikor kell.

– Ez nagyszerűen hangzik! – Mert nagyszerű is! Hát akkor, ezt megbeszéltük. S mit szólsz ehhez? – Azzal Maggie egy

nagy táskából tisztálkodási holmikat meg néhány hálóinget húzott elő, és átnyújtotta az öröm-től sugárzó Carinek. – Valaki végre a városba vitte a kocsidat. Addig garázsban fog állni, amíg a biztosító meg

nem nézi. Jock tegnap véletlenül meglátta, kivette belőle a bőröndöt, és hazahozta. Nem h i-ányzik semmi, de a zár kinyílt, és mindent belepett a por. Nagy hirtelen többet nem tudtamkimosni, mint amit itt látsz.

– Ennyi is elég, a többire egyáltalán nincs szükségem. – S mi lesz a szombat estével? – Hogyhogy? – Szombaton rendezzük meg a tavaszi bált a kórházban. – Ne viccelj! Azt hiszed, hogy el tudok menni?

– Pontosan hét napod van rá, hogy felkészülj. Az egész járásból összesereglenek az embe-rek, csak hogy megismerjenek téged. Ha elmégy a bálra, egyszerre találkozhatsz mindenkivel,különben a következő hetekben egymás kezébe adják a kilincset. Mindenekelőtt a férfiak – tette hozzá Maggie kuncogva.

– Ne bolondozz, hiszen nem tudok táncolni! Már az is nehezemre esik, hogy két-háromórát kell egy széken ülnöm.

– Többet nem is kell tenned – biztatta Maggie. – Már megbeszéltem Jonnal a dolgot, s nememelt kifogást. Jock meg én elviszünk és visszahozunk, amint eleged lesz. – Az ápolónő fel-állt. – Nem akarok ugyan beavatkozni az ügyeidbe…

– Pedig egészen úgy hangzik – nevetett Cari. – Ne szakíts félbe! – szólt rá Maggie szigorúan. – Sokat emészted magad, s ez nem tesz jót

az egészségednek. Elhatároztam, hogy egy kis örömöt viszek az életedbe. Figyelmeztetlek: haén valamit a fejembe veszek, nem verik ki onnét egykönnyen. Megértetted?

– Igenis, asszonyom! – Akkor tehát jössz? – Van más választásom? – Nincs. – Ez esetben örömmel elfogadom a szíves meghívásodat. Maggie elnevette magát.

– Pompás! – szólt, majd a kézitáskája után nyúlt. – Nem fogod rosszul érezni magad. A b- ból pedig ne csinálj gondot, hogy mit vegyél fel. A bőröndödben megtaláltam azt a csodálatosfehér ruhát; legalábbis valaha fehér volt. Majd megpróbálom visszaadni az eredeti színét. Hanem megy, egyszerűen befestem, mégpedig ausztrálvörösre!

– A fehér ruhát? Nem lesz az túl ünnepélyes? – Mi itt, Slatey Creekben régimódi népség vagyunk, és értékeljük, ha egy hölgy az ünnepe-

inken szépen kirittyenti magát.

Cari egészségi állapota rohamosan javult. Mire eljött a szombat, már nem volt szükségetöbbé a járókeretre, ehelyett járóbotot kapott. Eléggé furcsán nézett ki vele, de segédeszköznélkül még tényleg nem ment a közlekedés.

Megelőző este Maggie áthozta a fehér ruhát. Cari vegyes érzelmekkel szemlélte a selyem- ből készült ruhadarabot, amely egyszerű szabása ellenére is csinos volt. A Harveyval való

eljegyzésének estéjén viselte, s valami sugallatra az utolsó pillanatban ezt is becsomagolta.


21/59


21

Belebújt a ruhába. Az utóbbi hetekben lefogyott, s a tükörben idegenül hatott rá törékenytermete és keskeny, sápadt arca nagy szemeivel. Megfésülködött, s hagyta, hogy haja szab a-don a vállára omoljon.

Maggie és Jock a megbeszélt időben jöttek érte. Cari idegesen járkált fel-alá, mivel a bal-esete óta most készült először elhagyni a kórházat, s úgy érezte magát, mintha a saját otthonát

hagyná oda. A bált egy nagy teremben rendezték Slatey Creekben. Az odafelé tartó rövid úton Cari f i-gyelmesen nézelődött. Ami azt illeti, nem volt sok látnivaló. A helység poros főútja hosszanés egyenesen húzódott, két oldalát mélyen bent álló házak szegélyezték. Az útszélen árválk o-dó néhány fa is meglehetősen lehangoló látványt nyújtott.

Jock egészen a bálterem ajtajáig vitte a két nőt, hogy Carinek ne kelljen a szükségesnél jobban terhelnie a lábát. A bejáratnál az emberek előzékenyen utat engedtek nekik. A lánykiegyenesedve haladt Maggie oldalán; érezte, ahogy a tekintetek felé irányulnak.

Nos, rendben, nemsokára vége lesz, - gondolta. Végül is nem olyan rossz a helyzet, hiszenaz emberek jó szándékúak.

Jock, Maggie és Cari a kórházi alkalmazottaknak és meghívottaiknak fenntartott asztalnál

foglaltak helyet. A lány így nemsokára ismerős emberek társaságát élvezhette: ott volt Rod ésRex, az asztal másik végén pedig Jon és Liz ült. Cari figyelmét az üdvözléskor nem kerülte elKinnane elismerő pillantása; a férfi azonban rögtön visszafordult saját csinos asztaltársához.

Cari Roddal kezdett beszélgetni. – Hogyhogy mindketten eljöttek? – kérdezte. – Ne legyen olyan szigorú hozzánk! – sóhajtott az orvos. – A kórház mindössze háromszáz

méternyire fekszik innét, ezenkívül van nálunk rádiótelefon. Két percen belül ott lehetünk, haszükséges.

Cari megértően bólintott, majd várakozva hátradőlt, mivel megkezdték az étel felszolgálá-sát.

A finom ételek jókedvet teremtettek; az oldott, kötetlen hangulatban mindenki kellemesen

érezte magát. Hamarosan a táncparketten is megjelentek az első párok. Bár Cari kénytelenvolt a helyén maradni, ő sem unatkozott. A legkülönfélébb emberek, főleg fiatalok jöttek az asztalához, mutatkoztak be, s beszélgettek vele néhány percet. Cari tudta, hogy a jelenlévőkközött most egy ideig ő lesz a fő téma.

Ha éppen nem a társalgással volt elfoglalva, a táncosokat figyelte. Rod mindig újabb ésújabb partnerrel táncolt, Jon azonban kitartott Liz mellett. Az ápolónő szűk, vörös selyemr u-hát viselt, ami csak fokozta vonzerejét. Kinnane pedig egyenesen lehengerlően megnyerő voltsötét öltönyében. Cari meglehetősen tolakodónak tartotta, ahogy Liz a férfi vállán nyugtatta akezét.

Meg kell hagyni, csinos pár ők így ketten, - ismerte el magában a lány. Néhány más szemlélődő is ezen a véleményen lehetett, mert egyikük megjegyezte: – Nemsokára esküvőre harangoznak Slatey Creekben. – Hát ez az, amit egyáltalán nem hiszek – jelentette ki Maggie, amint ismét kettesben ma-

radt Carivel.

– Ugyan miért? – A jó Kinnane doktornak nem kell feleség, bármennyire igyekszik is Liz nővér. Egyszer

már nős volt! Abban a melbourne-i k órházban dolgoztam, amelyikben Jon segédorvos volt.Eljegyezte az egyik szociális gondozónőt, de már akkor pletykák keringtek a leányzóról.

– Pletykák? – Mindenki tudott mindent Kinnane-ékről – jegyezte meg Maggie rosszallóan. – Világos

volt, miben sántikál Inez, s kérdezgettük is magunkat, vajon Jon vak -e, vagy csak nem akar

látni semmit. – De miről van szó tulajdonképpen? A főnővér készségesen válaszolt; szavaiból kicsengett a Jon iránti rokonszenv.


22/59


22

– Az egész ügy meglehetősen förtelmes volt. Máig sem értem, miért kellett egyáltalán ösz-szeházasodniuk. Hiába származott Inez gazdag családból, egyszerűen nem illett az életstílusá-

ba, hogy egy nem túlságosan jómódú segédorvos felesége legyen. Mellesleg nagyon szép,vonzó nő volt. Feltehetőleg csak azért dolgozott szociális gondozóként, mert az embernekvégül is szüksége van hivatásra, s mert így egy csomó férfival megismerkedhetett. Képzeld el,

melbourne-i tartózkodása alatt legalább három férf iügye volt! – És aztán elváltak? – Nem sokkal azután mondták ki a válást, hogy elhagytam Melbourne-t, mivel hozzámen-

tem Jockhoz. Végül aztán Jonnak is kinyílt a szeme. Ennek már tíz éve, de az a benyomásom,hogy nem különösebben töri magát új feleség után. – Maggie megvonta a vállát. – Jól szór a-kozik, világos, de azt hiszem, inkább tapasztaltabb nőkkel keresi a kapcsolatot, akik nem bo-rulnak ki azonnal, ha otthagyja őket. Egy olyan csalódáson, mint amilyen őt érte, nem egy-könnyen teszi túl magát az ember.

A lány bólintott. Tehát Jon Kinnane-nek is megvan a maga keresztje, - gondolta. Ebben a pillanatban a férfi Cari felé fordította a fejét, s pillantásuk találkozott. A lány arcába hirtelenvér szökött, s inkább elfordította a tekintetét. Egyszerre fáradtnak érezte magát. A zenekar

lassú keringőbe kezdett; Jock odajött s felkérte a feleségét. – Visszavinnétek a tánc után? – kérte Cari. – Természetesen, akár most is – felelte Jock.Ekkor Jon lépett a lány székéhez. Liz valaki mással táncolt, ahogy azt Cari egy gyors pil-

lantással felmérte. – Máris hazakészül? – nevetett Carire a f érfi, mire a lánynak hevesen dobogni kezdett a

szíve. – Fáradt vagyok. – De ez a tánc az enyém! – Tudja jól, hogy nem táncolok, Jon! Kinnane vidám pillantást vetett Jockra és Maggie-re.

– Ti csak menjetek, én majd törődöm a betegünkkel. Jon, még mielőtt Cari tudta volna, mi történik, talpra állította a lányt, erősen átkarolta, és

szó szerint a táncparkettre vitte. Cari védekezni akart, de a férfi csak még szorosabban vontamagához.

– A maga helyében én nem kapálóznék – súgta. – Ha elengedem, összeesik. A lány teste megfeszült.

– Így már jobb – dicsérte az orvos. – Engedje el magát, hiszen tartom. Cari előbb csodálkozva tekintett a férfi napbarnított arcába, majd hozzásimult, arcát a vál-

lára hajtotta, s boldogan engedte át magát vezetésének. Jon olyan szorosan tartotta, hogy szá-mára nem maradt más hátra, mint követni a lépéseit. Érezte a férfi karjának erejét, úgyhogyátadta magát a zene ritmusának. Mintha pezsgőt ivott volna, olyan hatással volt rá ez a testkö-zelség. Úgy érezte, lebeg; a lába alig érintette a padlót. Minden, ami történt, álomnak tűnt,csak Jon, a férfi teste és illata volt valóság, s ez megmagyarázhatatlan módon szította fel alányban a tüzet.

Miközben Cari szinte lebegett, Jon ügyelt rá, hogy ne ütközzenek össze a többi táncossal. A lassú keringő véget ért, a táncosok megálltak. Cari felemelte a fejét, és Jonra nézett. A

lány tekintete zavartságról árulkodott, s Kinnane sem tudta volna megmagyarázni, mi játszó-dott le kettőjük között. Sokáig álltak így, s képtelenek voltak a pillantásukat elszakítani egy-mástól.

A zenekar ekkor egy gyors rock and rollt kezdett játszani. Jon még mindig nem mozdult. – Vigyen vissza a helyemre – kérte a lány bizonytalan hangon.

– Ahogy kívánja…


23/59


23

– Ha belekezdenénk ebbe a táncba, hamarosan a földön kötnénk k i – próbálta meg Cari tr é-fálkozással elütni zavarát. – Ehhez a tánchoz az embernek nem két, de legalább négy terhelhe-tő lábra van szüksége.

– Az igaz. De ne feledje, doktornő, hogy adósom maradt egy tánccal! – Erre még várnia kell egy kicsit.

Kinnane még mindig a lányt nézte. – Tudok várni! Egy órával később Cari ismét a kórházi ágyán feküdt. A bálteremben még mindig tartott a

mulatság, a lány hallotta a zene távoli hangjait. Hétfőn Jock elhozza Maggie kocsiját, s ha tudok vezetni, átköltözöm Bromptonékhoz, -

gondolta. Két éjszakát kell még addig kibírnom! Cari nem talált nyugalmat. A szokatlan terheléstől megfájdult a lába, s megpróbálta bebe-

szélni magának, hogy emiatt nem tud elaludni. Pedig nem így volt – s ezt ő is pontosan tudta. Jon Kinnane előítélettel viseltetik irántam, - mondogatta magának. Igaz, ma este kedvesen

viselkedett, és éreztette velem, hogy vonzó, kívánatos nő vagyok, csakhogy nyilván ugyaneztteszi Lizzel is…

Az éjszakás nővér bejött, s a hogyléte felől érdeklődött. Cari nem válaszolt; úgy tett, mi nt-ha már félálomban lenne.

Nem sokkal később hangokat hallott a kórház elől: Jon és Liz! Az orvosnak a kórház egyikmellékszárnyában volt egy kis lakása; Liz a v

Marion Lennox Ebredo_almok

Documents

Transcript of Marion Lennox Ebredo_almok